Ki vagy te?! (Bakugou x OC) [Befejezett]

2. Fejezet

Hatalmas tömeg gyűlt össze a leomlani látszó RedBird áruház körül. Annyira közel, amennyire csak engedték őket a hatoságok. Sajtósok rengetege özömlött oda, hogy megörökítsék, ezt a tragikus eseményt.

– Kész vagy Lucy? – kérdezte a barna hajú kameraman a riportert.

– Igen, mehet Fred – válaszolta Lucy, miközben igazított még egy utolsót a frizuráján és a kamerába nézett.

– Oké. 3... 2... 1... – számolt vissza Fred, majd az "1" után rögtön adásban is voltak.

– Élőben jelentkezünk a leomlani látszó RedBird áruháztól. Gonosztevők robbanthatták be a szinte színültig zsúfolt épületet. Viszont, csodának határos módon, vagy inkább mondjam úgy, hogy egy rejtélyes hősnek köszönhetően senki sem sérült meg. Még a jelenlegi percekben is jönnek ki a túlélők – jelentette a helyzetet Lucy a riporter, miközben az áruházból kimenekült emberek felé tartott szorgosan nyomában Freddel.

Egy nő felé nyújtotta a mikrofont.
– Hölgyem mondana pár szót kérem, arról, hogy pontosan mi is történt, illetve történik odabent?

– Megmentette a kisfiam! Jézusom meghalhatott volna! Hisz ő csak egy gyerek! – sírt a kérdezett.

A kisfia is felszólalt, de anyjával ellentétben ő inkább izgatott volt és szemeiben csodálat tükröződött, ahogy az eseményekről beszélt.
– A fekete hajú lány annyira király volt! Megmentette mindenki életét! A robbanás mellett álltam, amikor bumm!! De nem sérültem meg, mer a tök menő képességével megvédett!!! – áradozott, miközben kezeivel illusztrálta a történteket.

Ezután több embert is meginterjúvoltak.

– Őszintén nem tűnt túl idősnek, egyszecsak arrébb lökte az embereket azt asszonta, hogy csak hagyjuk egy profira, ő rá azt menjünk ki. Elég menő vót!

Egy másik ember meg ezt nyilatkozta:
– Rémült volt mindenki, de valahogy úrrá lett a helyzeten. Szinte még csak egy gyerek, de mégis megmentett mindenkit. A mi képességünkkel nem tehettünk semmit, így csak védtük őt a menekülő tömeg lökéseitől.

Csak telt és telt az idő. Egy ideje már nem jött ki új ember. Egyre inkább úgy tűnt bármelyik pillanatban végleg összedőlhet az áruház.

Az ottlévők mégis tudták egy ember még bent volt és feszülten várták mi fog történni vele. Tudták, hogy bent volt az az ember, akinek rengetegen köszönhetik az életük, de mégsem ment be senki, hogy segítsen rajta.

Pontosabban nem engedték. Senkit nem engedtek közel a hatóságok. Nem akartak, még több embert veszélybe sodórni,hogy rájuk is rájuk szakadjon aztán az épület.

Volt, aki dühöngött.
– DEHÁT AZ A LÁNY MÉG BENT VAN! NEM HAGYHATJUK, HOGY MEGHALJON!! AZ A LÁNY MEGMENTETT EGY CSOMÓ EMBERT! – ordította és bármennyire küzdött a rendőrök nem engedték át a kordonon.

Tovább telt az idő, amikor elérkezett a pillanat. A pillanat, amit minden ember horroral nézett végig. Mindenki néma csendbe feletkezett, ahogy nézték. Egyedül csak az összedőlő épület hangja hallatszott.

~~~~~~~idő ugrás~~~~~~~

Sötétség. Csak hangfoszlányokat hallott.

– Kislányom!! Annyira szeretlek!! Kérlek kelj fel! – szipogott egy ismerős női hang.

– Anya ügye rendben jön? Harumi rendbe fog jönni ügye?? –  kérdezett aggodalmasan egy másik.

Haruminak nagyon ismerős volt a hang, de nem tudta kitalálni, bárhogy próbálta. Aztán egyszercsak beötlött neki.

Kei!

Elárasztották fejét a történtek emlékei, mire egyszercsak a szemét is nagynehezen kinyitotta.

– Harumi! – kiáltott fel Kei, majd átölelte testvérét.

Harumi zavatodottan körbe nézett. Egy kórházi szobában feküdt.

– Túléltem – lehelte ki a szót halkan.

– Persze, hogy túlélted!! Mitévő lettem volna, ha az édes kicsi lányom meghal? –  kérdezte zokogva a lányok anyja. Bár, a választ inkább nem is akarta tudni, sőt bele sem akart gondolni.

– De mi történt? – vonta össze szemöldökét Harumi.

– Nem emlékszel? – csodálkozott Kei, majd mesélésbe kezdett. – Szóval, történt egy robbanás-

– Igen-igen azt tudom, de rámszakadt az épület, hogy hogy itt vagyok még?

– Oh... Hát miután összeomlott, azután a hatoságok elkedtek keresni a törmelékek alatt. Képzeld el, az emberek, akiket megmentettél szintén összefogtak és ők is segítettek, így szerencsére kevesebb, mint egy óra alatt meg is találtak! – mesélte a lány.

– De hogy éltem túl? – ismételte meg a kérdést máshogyan Harumi. Még mindig zavart volt.

– Hogy aaz... Konkrétan megmentetted a saját életed. Nem is emlékszel? – nézett rá Kei.

– Tesó... Ezt próbálom elmondani... – mondta neki Harumi egy nagy sóhaj közepette.

– Befeted magad hamuval. Így, igaz hogy rádszakadt egy épület, de megúsztad pár törött csonttal – magyarázta Kei.

– Szerencse, hogy ilyen okos kislányom van! – rikácsolta az anyjuk, miközben elkezdte ölelgetni Harumit.

– Ááuu! – kiáltott fel fájdalmasan a lány, mire Kei megpróbálta leszedni anyja karjait testvérétől.

– Anyuu!! Néhány bordája is eltört! – mondta, de anyja mintha meg sem hallotta volna ölelte sírva tovább a lányát.

A hátralévő nap azzal telt, hogy a két lány anyjukat nyugatta, akit alig tudtak rávenni, hogy menjen haza pihenni, mert ráfért. Az orvos segítségét is kérték, aki elmagyarázta, hogy Harumi tényleg nincs már életveszélyben. Nyugodtan menjen haza, pihenjen le, hisz már hetek óta bent volt lánya mellett.

Hetek... Ez a szócska szinte arcon ütötte Harumit és szétrugdosta a földön. Ha hetek óta itt volt az azt jelentette, hogy mérföldekkel lekéste a felvételit a UA-be. Megszegve ezzel igéretét és tönkretéve vele Kei álmait.
Ez rosszabb volt érzés volt, mint amikor rádőlt a RedBird.