악마 ( Demon ) / JooKyun ff. /

3. Mama, we are go to hell

Az első óránkra 10 perc késéssel érkeztünk. A matektanár ahelyett hogy lebaszott volna, még meg is köszönte hogy segítettem az új diáknak idetalálni.
-Nos, gyere Changkyun, mutatkozz be a diáktársaidnak.- intette magához a fekete hajú fiút.
-Mit is mondhatnék magamról? A nevem Im Changkyun, 19 éves vagyok. Szeretek rajzolni és zenét hallgatni. Kedvenc együttesem a Nirvana. Kedvenc színem a fekete. Szerintem ennyi bőven elég rólam, úgyse szándékoztam túl sok emberrel jóban lenni.- vigyorodott el majd meghajolt és a helyére slattyogott, ami közvetlen mellettem volt. Örültem hogy végre lett egy padtársam , aki nem azért ült le mellém hogy órák alatt is kínozni tudjon.
-Nézd már, a két emós egymásra talált.- hallottam meg SeongWon hangját, mire a többiek hangos nevetésbe kezdtek. Changkyun félmosolyra húzta a száját, majd hátrafordult a fiúhoz.
-A fogsorodat is át kell rendeznem ahhoz hogy végre befogd a pofád te kis köcsög?- szűrte a fogai közt úgy hogy a tanár még véletlen se hallja meg. Az osztályban síri csend lett, ami egyátalán nem volt jellemző. Csak az óra kattogását lehetett hallani. Újdonsült padtársam vigyorogva forgatta ujjai között a fekete rotringceruzáját. Szerencsére az óra hamar elment, én pedig sietősen kaptam a vállamra a táskám és indultam el a kedvenc helyem, a tető felé. Muszály volt egy kicsit kiürítenem a fejem, amiben jelenleg hatalmas káosz uralkodott. Idegesen vágtam ki a nehéz fém ajtót, majd helyet foglaltam az egyik korláton. Előkotortam a zsebemből a sötétkék Marlborot, kivettem belőle egy szálat, amit enyhén remegő kézzel emeltem a számhoz és gyújtottam meg. Jóleső érzés volt, ahogy a mérgező füst szétáradt a tüdőmben.
"Eladtad a lelked egy démonnak. Lett egy barátod, de te mégis ugyanolyan üres vagy legbelül. Mérgezed és vagdosod magad. Nézz le! Hát nem lenne csodálatos ha véget vetnél a szenvedésnek?" Szólt a hang a fejemben. Évek óta ezek voltak az egyetlen kísérői az életemnek. Mindig ignoráltam őket, hittem benne hogy jobb lesz. Most valahogy mégis bizonytalan voltam. A lelkem mélyén tudtam hogy Changkyun is csak szánalomból barátkozott össze velem és ez a gondolat baromira elszomorított. Azt éreztem, hogy most az egyszer hallgatnom kell hangokra. El kell tűnnöm, hisz mindenkinek csak gondot okozok. Eltapostam a csikket, majd kissé hezitálva, de átlendültem a korláton. Megbabonázva néztem az előttem tátongó mélységet. Innen fentről olyan kicsi volt minden... A lábaim maguktól mozdultak. Nem éreztem semmit, csak a szabadságot.
" Anya, mind a pokolra megyünk. " Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elnyelt a sötétség.

Changkyun POV:
Az óra után elindultam megkeresni Jooheont. Tudtam jól hogy milyen nehéz lehet neki egyedül ebben az elbaszott világban.
-Hé emós! - hallottam meg a reggeli srác hangját a hátam mögül. Hirtelen két erős kar szorított le hátulról, majd szembefordítottak támadómmal. Hiába próbáltam szabadulni, túlerőben voltak. Akármekkora erőm van, ha egy gyenge testbe vagyok bezárva nem tudom használni a képességeimet.
-Na mi van, most nem vagy olyan erős? - vigyorgott gúnyosan, majd teljes erejéből az arcomba ütött. Az orromból szivárgott a vér, de én továbbra is csak mosolyogni tudtam.
-Ugyan drágám, tudsz te ennél jobbat is! - nevettem fel. A következő ütés a gyomromat érte. Vasas íz tört fel a gyomromból és töltötte meg a számat. Már kaptam volna a következőt, mikor a suli egész épületét egy éles sikoly töltötte be. Mindenki az udvarra rohant. Támadóim a nagy fennforgás közepette eltűntek a tömeggel, így minden erőmet összeszedve én is az udvarra indultam. Az ott elém táruló látványra azonban nem voltam felkészülve. Félrelökdöstem a sok bámészkodó idiótát és az újdonsült barátomhoz léptem. Az egész testét vér áztatta, a lába kifordult, gyönyörű arcát pedig fájdalom torzította el. Letelepedtem mellé és a fejét a térdemre fektettem. A pulzusa iszonyatosan gyenge volt, félúton lebegett élet és halál között. Minden megtettem volna hogy megmentsem, de tehetetlen voltam. A számomra ismeretlen érzések könnyek formájában törtek fel belőlem.
-Sajnálom......- nyögte  elhalóan a fiú. Tincsei közé vezettem az ujjaim és gyengéden simogattam a fejét.
-Minden rendben lesz Jooheon, csak ne add fel! Ne feledd, még van egy küldetésed!- mosolyodtam el.
- Az érzéseim....úgysem fognak.....viszonzásra találni......- suttogta majd lehunyta a szemét. Jelen esetben  kurvára leszartam hogy milyen szabályokat szegek meg vagy hogy éppenséggel az egész suli figyel, ajkaira hajoltam és gyengéden megcsókoltam.
-Nem adhatod fel ilyen könnyen! Én hiszek benned Lee Jooheon.- simítottam végig az arcán. Kis idő múlva a mentő is megérkezett, akik biztosítottak róla, hogy a fiú jó kezekben lesz, így nehéz szívvel ugyan, de hagytam hogy szirénázva elhajtsanak vele.
Nekem viszont most más dolgom is akadt. Bosszút akartam állni. Alaposan rájuk akartam ijeszteni, hogy átéljék azt a rettegést, amit ez a srác minden nap elviselt. Felszínre kellett hoznom a bennem rejlő erőket.
Idegesen szedtem a lépcsőfokokat és indultam el SeongWonék törzshelye felé. Szerencsére hamar megtaláltam a kis köcsögöket. Vidáman iszogattak, láthatóan nem viselték meg őket a történtek.
-Nahát...itt vannak a mi kis gyilkosaink.- mondtam gúnyosan, mikor melléjük értem.
-Mi van emós, jöttél bosszút állni a pasidért?- vigyorogtak kárörvendően , bennem pedig még jobban felment a pumpa.
- Ugye tudjátok hogy hová kerülnek az ilyen férgek mint ti? Tudjátok mit? Megmutatom! - nevettem el magam, majd minden erőmet összeszedve megidéztem számukra a poklot. Igaz hogy csak a fejükben létezett az égető érzés és a tűz, de számukra teljesen valóságos volt. Mikor meguntam a visitozásukat, egy kegyetlen vigyor kíséretében hagytam ott őket.
- Jól gondoljátok meg hogy kivel szaroztok legközelebb! Ez csak egy részlet volt. - mondtam, majd gyorsan felszívódtam. Azonnal a kórház felé vettem az irányt és reménykedtem hogy Jooheon-t életben találom.