악마 ( Demon ) / JooKyun ff. /

7. Heaven or Hell

Changkyun:
Miután sikeresen elszöktettem Jooheon-t a kórházból, egyenesen a házához vittem. Nem kérdezte hogy honnan tudom egyátalán hogy hol lakik, csak csendben sétált mellettem és egy percre sem engedte el a kezem. Vakon megbízott bennem és igazából úgy éreztem hogy becsapom azzal, hogy Changkyun-ként vagyok vele. Őszintének kellett lennem, akármennyire megrémítettek a következmények. Elhatároztam hogy aznap este elmondom neki a teljes igazságot. A lakásba beérve Jooheon azonnal berohant a nappaliba és levetette magát a kanapéra.
-El sem hiszem hogy itthon vagyok! - sóhajtott fel, majd egy boldog mosoly terült szét az arcán. - Köszönök mindent Changkyunnie! - mosolygott rám, amitől hirtelen elfelejtettem levegőt venni.
-Ne köszönj semmit Heony! Érted bármikor megtenném! - ültem le mellé, majd átkaroltam a vállát, mire szorosan hozzám bújt. Próbáltam kiélvezni a pillanatot, hisz ki tudja hogy miután elmondok neki minden, hogy fog hozzám állni. Gondolataimból puha ajkai szakítottak ki, amik most az enyémeken pihentek. Az agyam hevesen tiltakozott, de a testem magától mozdult. Derekát átkarolva döntöttem végig a kanapén és hevesen kezdtem csókolni duzzadt ajkait. Tudtam hogy rohadtul nem helyes amit teszünk, de abban a pecben nem tudtam tisztán gondolkodni. Kezeim már a pólója alatt jártak, mikor elkapott a felismerés hogy tulajdonképpen mit is készülök tenni. Nagy nehezen elváltam az alattam fekvő fiú kívánatos ajkaitól, aki kérdőn emelte rám ködös tekintetét. Abban a percben tudtam hogy nincs nála gyönyörűbb teremtmény és igazán megérdemli hogy őszinte legyek vele, mégha az igazság fájni is fog mindkettőnknek.
-Jooheon, mondanom kell valamit! - váltottam komoly hangnemre, mire a kipirult fiú rémülten nézett rám.
- Ha most azt mondod hogy hiba volt, megértem. - hajtotta le a fejét. - Senki sem akar maga mellé egy ilyen tömegszerencsétlenséget, mint én.
-Ezt most fejezd be! Szó sincs erről!- emelem meg a fejét, könnyes szemeit látva azonban egy kissé elbizonytalanodtam. - Te vagy a leggyönyörűbb és legkedvesebb ember akivel valaha összehozott a sors. Itt most rólam van szó. - tördeltem az ujjaimat. - Csak annyit kérek hogy hallgass végig. - Jooheon bólintott egy aprót, majd óvatosan megfogta a kezem. Összeszedtem minden bátorságom és nekikezdetem a mondanivalómnak. Elmondtam mindent, hogy ki vagyok, honnan jöttem és azt is, hogy én voltam az, akivel azt a bizonyos alkut kötötte.
- Most azt mondod nekem, hogy nem is Changkyun vagy, hanem lényegében az alvilágból jöttél fel és megszálltad egy szerencsétlen fiú testét, hogy a közelemben lehess és a saját szemeddel lásd hogy hogy teljesítem azt a kibaszott szerződést?! - nézett rám. Tekintetében mérhetetlen düh, fájdalom és csalódottság vegyült.
-Sajnálom! - néztem szemeibe. - Őszintén sajnálom! De azt tudnod kell, hogy minden amit érzek, az valódi. Már nem érdekel a szerződés, csak szeretnék veled lenni mint egy átlagos srác. Csak Changkyun szeretnék lenni, nem valami elbaszott démon.
-Most menj el Changkyun vagy szólítsalak esetleg a saját neveden? - nézett rám könnyes szemeivel, amitől összeszorult a torkom. Tudtam hogy nem szabadna ennyire közel kerülnöm hozzá, én mégis hagytam hogy az érzések irányítsanak. Én tettem ezt vele.
-Meg tudod valaha bocsájtani nekem amit tettem veled?- néztem rá vissza az ajtóból.
-Majd meglátjuk! Még fel kell dolgoznom! - mondta, én pedig nehéz szívvel ugyan, de kiléptem az ajtón. Kintről még hallottam, ahogy zokog. Ott akartam vele lenni, felitatni a könnyeit és tudatni vele, hogy van akinek fontos, de gyáva voltam és inkább elmenekültem a tetteim súlya elől. Mivel már tapasztaltam hogy az alcohol nem segít, ezért inkább csak sétálni indultam. Lábaim egy parkba vittek, ahol leültem egy magányosan ácsorgó hintára. A játék megnyekkent a súlyom alatt, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Elkezdtem a lábammal hajtani magam és közben elgondolkoztam az egész eddigi életemen.
-Azazel? - szólított valaki azon a neven, amit már hetek óta nem használtam és jelen pillanatban próbáltam elfelejteni. Leállítottam a hintát és a hang irányábakaptam a fejem. Egy fekete hajú fiút pillantottam meg. Rögtön rájöttem hogy honnan ismerem, de már nem démonnak láttam. A démonok emberi alakban is a valódi alakot látják a másikban, Őt azonban már teljesen hús-vér formában láttam.
-Hogy kerülsz ide? - kérdezte kissé meglepve.
-Szerintem inkább neked kéne mesélned...
-San.- mondta vigyorogva az új nevét.- Ne használd a régi nevem! Én már csak Choi San vagyok.
- Akkor te már..?
-Igen, ember vagyok! Ez egy rohadt hosszú történet! Az igazság az, hogy feljöttem a felszínre egy picit szórakozni, azonban valaki az utamba akadt, aki miatt valahogy már nem akartam visszatérni oda.- vakarta meg zavartan a tarkóját San.
-Segíts nekem! - ragadtam meg a kezét. - Szeretnék egy egyszerű fiú lenni.
-Mi van haver, csak nem szerelmes lettél?- nézett rám vigyorogva.
-Igazából nem tudom, össze vagyok zavarodva. Azt tudom hogy nagyon szeretnék Vele lenni, de elmondtam neki hogy ki is vagyok és szerintem már látni sem akar. - hajtottam le a fejem, mire San egy bíztató mosolyt küldött felém.
-Biztos vagyok benne, hogy Ő is így érez, csak most kissé megrémült. Hagyj neki egy kis időt! Gyere, bemutatlak valakinek és együtt kiagyalunk valamit! - mondta, én pedig reményekkel telve követtem őt.
Akkor is elérem, hogy együtt lehessek Jooheon-nal.