악마 ( Demon ) / JooKyun ff. /

6. Promise

Már lassan egy hete annak, hogy bekerültem erre az istenverte helyre. Changkyun szinte minden nap meglátogatott. Ugyan fogalmam sem volt, hogy mi volt kettőnk között, de nagyon jól esett a közelsége. Egyikünk sem volt hajlandó kimondani hogy mit érzünk a másik iránt és talán ez így volt jó. Minden nap kaptam a gyógyszereket, így volt hogy fél napokat átaludtam. Hoseok nagyon a szívén viselte a sorsomat, ha Changkyun épp nem volt ott, akkor Ő tartotta bennem a lelket. Számtalanszor megpróbált beszélni az orvosommal hogy teljesen felesleges ez a rengeteg nyugtató és antidepresszáns, de persze semmire sem ment vele.
-Minden rendben JooHeony?- kérdezte egy kedves hang mellőlem. Mosolyogva néztem fel a szőke fiúra, majd csak bólintottam egyet és figyelmemet újra az előttem lévő vázlatfüzetnek szenteltem. Napok óta nem tudtam semmilyen értelmes mondatot papírra vetni, az összes oldalon kusza firkák terültek el.
-Jooheon, ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni.- tette a vállamra a kezét Hoseok.
-Hyung.....Nekem tényleg itt kell lennem?- kérdeztem még mindig a papírt kémlelve és észre sem vettem, hogy pár könnycsepp lehullt ezzel még jobban összemosva a fekete pacákat a lapon. - Nézz már rám! Egy roncs vagyok! Azt ígérték hogy itt majd segítséget kapok de egyre szarabbul vagyok! - Hoseok átkarolta a vállam, majd szorosan magához ölelt.
-Én is látom hogy Neked nem itt van a helyed és azt is látom hogy milyen hatással vannak rád a pirulák.- kezdte, majd a fülemhez hajolt - Ne aggódj, még ma kimész innen! Még ha az állásomba kerül is! - suttogta. Kibújtam szorításából és kérdőn néztem rá. A válasz csak egy fülig érő mosoly volt, amit hirtelen nem tudtam mire vélni. Pár percig még firkálgattam a gondolataimba merülve, majd inkább a szobám felé vettem az irányt.
Hoseok szavai teljesen összezavartak. Mi az hogy még ma kimegyek innen? Szerencsére nem sokáig kellett ezen pörögnöm ugyanis a nyugtatók ismét az álmok világába kergettek.

Fogalmam sincs hogy mennyit aludhattam, de mikor felkeltem egy puha kéz pihent az enyémen. A szobát betöltő parfümillatból azonnal tudtam hogy kihez tartozik az említett testrész.
-Felkeltél álomszuszék?-kérdezte mosolyogva Changkyun. Fehér ruhát viselt és egy névjegykitűző is volt a pólóján. - Most szépen elmegyünk egyet sétálni. - simított végig az arcomon, mire egy hatalmas mosoly kúszott ajkaimra. Hát ez volt a terv! Azonnal kipattam az ágyból és egy puszit nyomtam a fiú arcára, aki egy félmosollyal nyugtázta tettem.
-Most nem reagálok semmit, mert nem sok időnk van, de amint túl vagyunk ezen az egészen, bepótolunk mindent! - kacsintott rám, mire a fülem tövéig elvörösödtem és gyorsan bevágódtam egy tolószékbe. Changkyun megkért hogy tegyek úgy mintha teljesen kába lennék a gyógyszerektől, én pedig teljesítettem a kérését.
Kifelé menet egy hálás mosollyal pillantottam vissza Hoseokra, aki alig észrevehetően intett nekünk majd egy puszit is küldött, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Kissé nehezen hagytam ott a szőke ápolót, akinek személyében egy új barátra is szert tettem, de azt hiszem hogy a szabadság érzése és Changkyun valahogy jobban vonzottak.
-Mindjárt kint vagyunk! - suttogta Changkyun, miközben megnyomta a liftben az alsó szint gombját. Szerencsére épp pihenőidő volt, így rajtunk kívül senki nem akart a liftben utazni. Szerencsésen elértük az alsó szintet, mire Kyunnie a recepcióhoz lépett és egy kártyát csúsztatott a recepciós lány kezébe.
-Köszönök mindent Noona! - vigyorgott Changkyun, mire a lány égy borítékot csúsztatott oda neki.
-Ne köszönd, csak viseld jól gondját! Na, húzzatok már! A kamerákat kikapcsoltam az előtérben, így észrevétlenek tudtok maradni.- mosolygott, mire Changkyun megragadta a kezemet és felhúzott az ülőalkalmatosságból.
-Készen állsz?- kérdezte, mire összeszedtem minden erőmet és bólintottam. Mindketten elvigyorodtunk és futásnak eredtünk. Kint zuhogott az eső, de ez volt most a legkevesebb. Akár nagyon romantikus is lehett volna az egész, ha nem épp most szöktettek volna meg a pszihiátriáról és nem kórházi pizsamában rohantam volna végog az utcán.

Fogalmam sem volt hogy ezek után mit fog hozni nekünk a sors, de én mindennél boldogabb voltam és abban a pillanatban nem is érdekelt a jövő. Szabad voltam és azzal az emberrel voltam, akinek mindent köszönhetek. Ez a legtöbb, amit valaha kívánhattam.