악마 ( Demon ) / JooKyun ff. /

4. I'm fucking fine

Jooheon:
Az utolsó dolog amire emlékszem, az az hogy Chankyun bíztat hogy maradjak életben és utána valaki megcsókol. Igazából csak reménykedni mertem abban hogy Ő volt az. Igazából a szavaival akkora erőt adott, hogy minden erőmmel megpróbáltam küzdeni az életben maradásért. Nem tudom meddig lehettem a sötétségben, de hamarosan újra kezdtem befogadni a külvilág zajait. A monoton pittyegésből és az orrfacsaró fertőtlenítőszagból gondoltam, hogy kórházban kerültem. Minden erőmet összeszedtem és lassan kinyitottam a szemem. Az erős fény szinte égetett.
-Felébredtél végre? - hallottam meg a mély hangot magam mellől, mire elmosolyodtam.
-Changkyun, én nagyon sajnálom...-suttogtam elhalóan, mire a fiú csendre intett.
-Igazából fogalmam sincs hogy mióta tűröd ezt és arról sem, hogy mekkora fájdalmat viselsz el nap mint nap. Azt viszont biztosra tudom, hogy rám számíthatsz. Jooheon, ki kell tartanod! Emlékezz, még van egy küldetésed!
-Honnan...tudsz a küldetésemről?-kérdeztem vissza kissé megrökönyödve.
-Idővel meg fogod tudni! Egyenlőre koncentrálj a felépülésedre. -mosolyodott el.  Értetlenül néztem a fiúra, amikor eszembe jutott a kérdés, ami már rég foglalkoztatott.
-Changkyun! Lehet egy kérdésem?
-Akár kettő is! - mosolyodott el.
-Az iskolánál mielőtt elvesztettem volna az eszméletem....
-Ha a csókra gondolsz, igen, én voltam. De ne képzelj bele túl sokat, a szitu kicsit stresszes volt és valahogy muszály volt lenyugodnom.- vakarta meg a tarkóját.
-Oh...értem...-mosolyodtam el halványan. Kicsit csalódott voltam, azt hittem hogy lehet nála egy cseppnyi esélyem, de úgy tűnik hogy valamit rohadtul benéztem.
-Jooheon, ne értsd félre amit mondtam kérlek! Egyszerűen csak nem vagyok az a típus akinél egyszerűen működnek a dolgok. Nem igazán vannak bármilyen érzéseim. Nagyon tetszel amióta megláttalak, de nem akarom tönkretenni az életed. Hidd el, már sokmindent hazavágtam.- hajtotta le a fejét. Kicsit meg is sajnáltam a fiút. Igaz, egyátalán nem ismertem ezt a srácot, de valahogy annyira vonzott magához, mint egy mágnes. Többet akartam tudni róla, akármilyen titkok derültek is volna ki róla. Ugyanis tudtam hogy rengeteg titkot rejteget a világ elől és abban is biztos voltam hogy valami köti a démonhoz, akivel alkut kötöttem hisz nem véletlen tud a küldetésemről.
-Nincs semmi baj Changkyun! Tegnap óta az életem sokkal jobb, mióta megismertelek. Sohasem voltak igaz barátaim, de te felbukkantál az életemben és azzal hogy most itt vagy, reményt adtál. Úgyhogy ne hidd azt hogy mindent tönkreteszel, mert ez nem igaz.-mosolyodtam el bíztatóan. Changkyun csak bólintott majd megszorította a kezem.
-Ne aggódj, többé nem fog bántani senki. Gondoskodtam róla. Csak koncentrálj a felépülésedre! De én most elindulok haza, pihengess!- mosolyodott el. Kissé szomorúan néztem távolodó alakját. Szerettem a közelében lenni, örültem hogy végre van valaki akivel beszélni tudtam. Egész délután a plafont néztem és vártam az orvosra és a leleteimre. Nem kellett sokáig várakoznom ( ezt most színtiszta irónia volt ), este megjelent a kezelőorvosom. Elég baljós tekintettel nézett rám, már akkor tudtam hogy semmi jó hírrel nem fog szolgálni.
-Lee Jooheon? - kérdezte udvariasan, mire bólintottam. Park Sungjae vagyok, a gyermekpszichiátria vezetője. Mivel Ön még kiskorú, ezért az én részlegem felügyelete alá helyezték. Feltennék Önnek pár  kérdést. Ne aggódjon, nincs jó vagy rossz válasz, csak feleljen őszintén.q
-Itt akarnak tartani, igaz?- kèrdeztem kétségbeesetten.
-Fiatalember, Önnek az utóbbi időben 4 öngyilkossági kísérlete volt. Továbbá egyedül él, amit igazából nem is értek, hisz Ön még kiskorú és nincs törvényes gondviselője, ami további veszélyforrás Önre nézve.- a szememből lassan kezdtek hullani a könnycseppek. Anya nem akarta volna hogy egy diliházban végezzem, azonban azt elismertem hogy nehéz volt így élnem, ezért is akartam véget vetni mindennek.
-Mielőtt áthelyeznek, telefonálhatnék egy barátomnak?- kérdeztem lehangoltan.
-Persze, addig kimegyek az ajtó elé. - bólintott a doki és eltűnt a tolóajtó mögött. Ahogy kitette a lábát, már tárcsáztam is Changkyun számát. Hiába próbálkoztam számtalanszor, csak az üzenetrögzítő válaszolt. Végül feladtam és csak egy rövid üzenetet hagytam.
-Hello Changkyun. Itt Jooheon. Csak azt szerettem volna mondani hogy egy darabig most nem látjuk egymást. Köszönöm hogy az utóbbi napokban a támaszom voltál és ennyi időt szántál rám. Felesleges keresned, megpróbálok olyan segítséget kérni ahol nem teszem tönkre más életét is. Köszönök mindent Changkyunnie, örökké hálás leszek.- a szememből megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Nem akartam Chankyun-t terhelni tovább. Úgy gondoltam jobb lesz így mindkettőnknek. Összeszedtem a kevéske holmimat amit Changkyun behozott nekem és elindultam az ajtó felé. Kicsit nehéz volt törött bordával és lábbal közlekedni, de megoldottam.
-Kész vagyok Doktor úr, mehetünk. - mosolyodtam el halványan. A doki elvette a csomagjaimat és beleültetett egy tolókocsiba. A gyermekpszichiátra a másik épületben volt. Az egész épület komor és sötét volt, a falakat átjárta az itt lakók fájdalma. A kapun beérve egy idősebb és mogorva nővér fogadott minket. Közölte a szabályokat, miszerint minden személyes holmimat el kell zárniuk, köztük a rajtam lévő ékszereket is, amit még a szüleimtől kaptam. A hölgy betolt az étkezőbe, ahol rengeteg korombeli fiatal volt. Szinte mindegyik csak nézett maga elé, néhány rajzolt vagy olvasott, a zenelejátszóból pedig valami monoton dallam harsogott.
-Lee Jooheon?- lépett mellém egy fiatalabb fehér ruhás fiú. - A nevem Shin Hoseok, ápoló vagyok. Én felelek a gyógyszereidért. Mivel egyenlőre nincs meg a pontos gyógyszerlista, ezért az általános gyógyszereket kapod majd. - mosolyodott el, majd a kezembe adta a gyógyszereket.- Szerintem semmi szükség rá hogy én adjam be a gyógyszereket, be tudod venni egyedül is, ugye?- kérdezte kedvesen, majd egy pohár üdítőt is adott. Egy pár másodpercig szemeztem a fehér pirulákkal, végül megerőltettem magam és egy kevés üdítő társaságában letuszkoltam a torkomon.
-Ügyes voltál! Szeretnél lepihenni vagy adjak neked valamit, amivel elfoglalhatod magad?- simította meg a vállam.
-Kaphatnék egy papírt és egy tollat? Szeretném kiírni magamból a gondolataimat.- néztem fel rá.
-Persze, máris hozom.- mosolygott, majd eltűnt a látóteremből, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.