Jooheon minden reményét elvesztette az életben. A szülei meghaltak, magára maradt egy hatalmas házban. Barátai nincsenek, az iskolatársai szinte minden nap bántalmazzák és megalázzák. A fiú elkeseredettségében a túlvilági erőkhöz fordul és megidéz...
Jooheon: Nagyon szerettem volna minden pillanatban Changkyunnal lenni, de az utóbbi napok szinte mindent kivettek belőlem. Mikor Changkyun vállára dőltem, olyan megnyugvás kerített hatalmába mint még soha és azonnal elnyomott az álom. Fogalmam sincs hogy mennyit aludhattam egyhuzamban, de be kell vallanom hogy ez volt az egyik legjobb dolog ami a napokban történt velem Changkyun felbukkanásán kívül.
A nap szinte kiégette a retináimat. Legszívesebben behúztam volna a sötétítőt és aludtam volna tovább, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hozzám préselődő, vékony testet. Szóval nem csak álmodtam... -Ugye tudod hogy nem lehet úgy aludni hogy közben lyukat égetsz belém a nézéseddel? - emelte rám álmos tekintetét a mellettem fekvő. -Csak biztos akarok lenni benne hogy tényleg itt vagy. - mosolyodtam el. -Erről könnyen megbizonyosodhatsz. - húzott közel magához és az ajkaimra tapadt. Egyátalán nem bántam, rohadtul hiányzott a közelsége. -Ugye tudod hogy suliba kell menned?- vált el tőlem egy másodpercre, mire kérdőn húztam fel a szemöldököm. -Most csak viccelsz, ugye? - kérdeztem felháborodva. Még csak most kaptam vissza és máris el akar paterolni. Szép..mondhatom szép! -Ne duzzogj már! Én is megyek veled! Egyszerűen csak nem akarom hogy kirúgjanak. Attól hogy nincsenek szüleid, nem akarom hogy elcseszd az életed! Csak van valami álmod, nem? - simított végig a karomon, mire egy könnycsepp szökött végig az arcomon. Furcsa volt hogy valaki törődött velem. -Amióta anyáék itt hagytak, nincsenek álmaim. Az egyetlen dolog ami éltetett az az volt hogy túléljem a hétköznapokat. Nappal a suliban tűrtem a mindennapos bántalmazásokat, éjszaka pedig egy bárban dolgoztam hogy fenn tudjam tartani magam.- húzódtam ölelésébe. Nem akartam hogy sírni lásson. -Tudom hogy nehéz lehetett. - szorított magához - Mostmár nem vagy egyedül! Mindig melletted leszek!- nyomott egy rövid csókot ajkaimra mosolyogva. -Köszönöm Changkyun.. Sajnálom hogy nem fogadtalak el egyből... -Hagyjuk a múltat, jó? Semmire sem szeretnék emlékezni, csak arra szeretnék koncentrálni hogy végre veled lehetek. Szeretlek Lee Jooheon!-mosolyodott el. Azt hiszem hogy életem legjobb döntését hoztam akkor mikor alkut kötöttem, különben soha nem találkoztam volna ezzel a csodával, aki teljesen megváltoztatta az életem. -Wooyoung készített nekünk reggelit. Gyorsan készülődj és induljunk. -mosolyodott el. -Okés, de haza kéne mennem a cuccaimért. - csapott fejbe a felismerés hogy még mindig a WooSan párosnál csövelek lassan egy hete. -Igaz is. Totál kiment a fejemből! Akkor reggelizzünk meg és induljunk.
Gyorsan rendbeszedtem rakoncátlan tincseimet és valami elfogadható fejet varázsoltam magamnak, majd Changkyunnal együtt kézenfogva mentünk le a srácok konyhájába, ahol is Wooyoung szitkozódva tűntette el az odaégett ételmaradványokat, míg San az asztalnál ülve, nevetve tolt éppen magába egy hatalmas doboz fagyit. -Hát itt meg mi történt? - próbálta Changkyun visszatartani a nevetést több-kevesebb sikerrel. -Énph mondtamph hogy nem egyh konyhatündér.-motyogta teli szájjal San, mire Wooyoung egy jól irányzott mozdulattal tarkón csapta. -Ha nem lennél egy lusta dög és segítettél volna, akkor mindez nem történik meg.- intézte a szavait San felé, aki a külvilágot kizárva tömte tovább az édességet magába. -Remélem lefagy az a csöppnyi agyad! - fortyogott a fiatalabb, majd mint valami skizo, mosolyogva fordult felénk.- Bocsi srácok, én eskü megpróbáltam. -Semmi gáz Woo, majd suliba menet veszünk valami kaját. - ütögettem meg mosolyogva a vállát. -Ha nem gond mi most mennénk! Elkésünk a suliból. - erre a kijelentésre San is letette a kanalat és hozzánk lépett. -Sok szerencsét az új életetekhez!- ölelt meg minket majd Wooyounghoz lépett és átkarolta a derekát. -Ne ölelgess, még mindig utállak! - mosolyodott el a szürke hajú. -Vigyázzatok magatokra és remélem hogy néha azért benéztek! - szólt Woo, majd Ő is elbúcsúzott egy félszeg ölelés kíséretében. -Nem szabadultok ilyen könnyen! Köszönünk mindent! -hajoltunk meg egyszerre Kyunnie-val és elhagytuk az eddigi legbarátságosabb otthont, amiben részem volt. Itt úgy érzetem hogy nem csak egy árva kölyök vagyok, hanem tartozom valahová. - Öhm...bocsi az ostoba kérdés miatt de Changkyun szülei tudják hogy fiúk életben van? - tettem fel az eddig emésztő kérdést kissé félénken, mire a fiú kissé erőltetett mosolyra húzta a száját. -Csak egy bátyja van, aki tizenkét éves korában összepakolta a cuccait és lelépett valami kurvával Amerikába. Ő is árva, akárcsak te. Most hogy a testében kell leélnem az életem, megkaptam az emlékeit, az érzéseit, a tulajdonságait és az eddigi életét. Már tudom milyen elviselhetetlen fájdalmat kell megélned minden nap. - hajtotta le a fejét, én pedig párszor mentálisan pofoncsaptam magam, amiért ilyen faszságot kérdeztem. -Szóval.. te már teljesen halandó vagy? - kérdeztem félénken. -Igen, az vagyok. Lemondtam minden képességemről és a pokolban szerzett minden emlékemről. Már csak egy fiú vagyok... -Egy rohadtul jóképű fiú. - tapadtam ajkaira. Most még az sem érdekelt hogy az utca közepén vagyunk. Tudtam hogy ugyanolyan érzékenyen érinti az egész helyzet mint engem.
Pár perc múlva elértünk a lakásomig. Az ajtót kinyitva egy teljesen idegen és rideg "otthon" fogadott. Hiába laktam itt már évek óta, akkor sem tudtam megszokni hogy a magány fogad. Gyorsan kerestem egy-egy ruhát magunknak. Természetesen csak fekete darabokból állt a ruhatáram, ha már a halálmadár gúnyoltak, adjuk meg a módját.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
-Tetszik ez a póló! -vizslatta magát elégedetten a tükörben Changkyun, mire elmosolyodtam. -Nyugodtan tartsd meg! Jól áll! Valamikor elmegyünk és veszünk pár új ruhát magunknak, de most siessünk. - mondtam, mire egy rövid csókot nyomott ajkaimra.
Sietősen szeltük át az utcát, olyan fél órás késésben voltunk. Hiába mondtam Changkyun-nak, hogy nincs idő már bemenni a Starbucks-ba... -Lassabban már Heony, hiába sietünk, az első órát már úgyis buktuk. - vigyorgott, mire egy jól irányzott mozdulattal tarkón csaptam. -Mondtam hogy el fogunk késni...- sóhajtottam el lemondóan. Végül sikeresen beértünk a suliba, igaz, pont akkor mikor kicsengettek az első óráról. Iszonyatos gyomorgörccsel léptem át a kaput, azonban nagy meglepetésemre most senki nem rántott vissza vagy lökött a földre. A folyósón pár lány rohant oda hozzánk. Azzal tisztában voltam hogy az osztálytársaim, az viszont nem rémlett hogy valaha beszéltünk volna. -Jooheon, olyan jó hogy visszajöttél! Úgy örülünk hogy nem lett semmi bajod. - ugrott a nyakamba az egyik vékonyka, rövid szőke hajú lány, Choa ha jól emlékszem. -Öhm.. köszi! Már minden oké. - mosolyodtam el és eltoltam magamtól a lányt, akire Changkyun olyan szemekkel nézett, hogy még én is megijedtem. -Te pedig Changkyun vagy, ugye? Akkor jöttél mikor Jooheon...na mindegy. De nem rólad beszéltek a TV-ben hogy meghaltál?-kérdezősködött tovább a szőke, mire Changkyun az alsó ajkába harapva próbálta visszafogni magát. -Mint láthatod, élek. - mosolyodott el. - Ne higgy el mindent amit a TV-ben mondanak kislány!- próbálta takargatni a hatalmas vágást a karján. -Gyere baby, menjünk órára. - karolta át a derekam, miközben izzó tekintettel nézett a lányra. Izgalmas egy évnek nézek elébe, az már biztos.
