악마 ( Demon ) / JooKyun ff. /

10. What can I do?

Sziasztok! Mivel mostanában nem nagyon volt időm írni, ezért úgy döntöttem hogy lassan befejezem ezt az irományt. Eredetileg hosszabbra terveztem de ebből valószínűleg csak 2 fejezet fog megvalósulni.

Jooheon:
Már lassan 3 napja annak hogy Changkyun magára hagyott engem. Ha San és Wooyoung nem tartották volna bennem a lelket, tuti hogy már én is követtem volna Őt. Egyszerűen nem bírtam elhinni hogy elment. Mivel én voltam az egyetlen hozzátartozója, így nekem kellett azonosítanom. Mikor bementem hozzá és megláttam a hideg fém asztalon feküdni, teljesen összetörtem, azonban valahol a szívem mélyén égett még egy reménysugár, hogy esetleg újra visszatér hozzám, ezért mikor a temetésről kezdtek kérdezgetni, nemes egyszerűséggel közöltem hogy szó sem lehet egyenlőre ilyesmiről. A kedves idős úr nagyon segítőkész volt, valószínűleg meglátta rajtam hogy mennyire zavart és kétségbeesett vagyok, ezért adott nekem egy hetet hogy átgondoljak mindent. Teljesen össze voltam roppanva lelkileg, de a fiúk minden nap türelmesen elviselték a kirohanásaimat és visszafogtak, bármilyen hülyeséget is próbáltam épp elkövetni. Szinte minden éjszaka álomba sírtam magam. A negyedik nap reggelén kialvatlanul, vörös szemekkel léptem át a ideiglenes szobám küszöbét. A nappaliba érkezve San elfojtott hangát hallottam meg.
"Nem tudnál egy kicsit sietni? Az öreg egy hetet adott neki, utána már semmi esélyetek sem lesz."
"Hidd el, én próbálkozom de egyszerűen nem működik a terv. Lemondott rólam?" Csatlakozott egy másik valaki is a beszélgetésbe. Nem kellett sokat találgatnom hogy kihez tartozik a hang. Ökölbe szorítotottam a kezem és akármilyen nehéz is volt megállnom hogy ne rohanjak ki, erőt vettem magamon és visszacsoszogtam a szobámba. Leültem az ágyra és a könnyeim szinte azonnal utat törtek maguknak. Mi az hogy nem működik a terv? Nem tudtam tovább uralkodni magamon, kirontottam a nappaliba. San rémülten kapta rám a tekintetét.
-Mindent hallottál, igaz?- kérdezte  kis kétségbeeséssel a hangjában.
-Minden egyes szót! - ültem le mellé a kanapéra.- Nem bírom ki nélküle, San! Ha kell én inkább utána megyek!- pattantam fel az ülőalkalmatosságról és a szobámba zárkóztam.
-Jooheon! Ne csinálj ostobaságot, hallod?!- kezdett el dörömbölni az ajtón a fekete hajú fiú. Előkapartam a táskámból pár cuccot, amire szükségem lehet a rituálé során. A tervem az volt hogy megidézem őt, csakúgy mint az első találkozásunkkor. A tükör elé álltam a gyertyával a kezemben és türelmetlenül vártam az érkezését.
-Gyerünk már baszd meg! - ütöttem a hófehér falba, amit egy kis foltban átfestett bíborvörös vérem.
-Jooheon! - hallottam meg a mély hangot a szoba sarkából. A könnyeim utat törtek maguknak.
-Hát mégis sikerült. - indultam el felé, mire megállított.
-Ne gyere közelebb! - állított meg - Nem akarom hogy így láss! Megrémülnél tőlem!- erre a kijelentésre egy halvány mosoly kúszott ajkaimra.
-Tudod mitől rémülök meg? - tettem még egy lépést felé. - Attól hogy nem jössz vissza. Már az sem érdekel hogy mi vagy te, nem érdekel hogy hogy nézel ki, csak legyél mellettem. Szeretlek! - mondtam könnyeimet nyeldekelve, mire Ő hirtelen eltűnt a szobámból. A térdemre rogytam és a tenyereim közé temettem sírástól kivörösödött arcom. Hagytam hogy a testem felett átvegye a kimerültség az irányítást, a padlóra zuhantam és vártam hogy eluralkodjon felettem a sötétség.

Changkyun:
Fogalmam sem volt hogy mi történhetett abban a pillanatban, hirtelen minden sötét és hideg lett. Az eddig körülölelő perzselő hőség eltűnt, és vele együtt a Pokol dermesztő hangjai is csak foszlányokká váltak, mintha soha nem is lettek volna. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam visszatérni az eddig ismert valóságba. Nagy nehezen kinyitottam ólomsúlyú pilláimat és kissé elképedve tapasztaltam hogy egy hideg fémlapon fekszem egy kis kamrában. Minden erőmmel azon voltam hogy kijussak. Addig szerencsètlenkedtem, míg végül egy jól célzott rúgással ki nem löktem a hideg fémet magam alól és az engem csapdába ejtő ajtó ki nem tárult előttem. Kikecmeregtem a sötét börtönből majd a terem szélén lévő asztalhoz léptem, amin dobozok voltak nevekkel. Megkerestem a sajátomat és mosolyogva nyugtáztam magamban hogy sikerült a terv és újra itt lehetek. Magamra kapkodtam a véres ruháimat és csak reménykedni mertem benne hogy az ajtót valamilyen okból nyitva hagyták. Elfordítottam a kilincset, de a nehéz fém meg sem mozdult. Az asztal felett észrevettem egy résnyire nyitvahagyott ablakot. Szerencsére nem volt annyi eszük hogy rácsot tegyenek rá, így kecses ninja mozdulatokkal sikerült átvetődnöm. Mondanom sem kell fejjel előre bucskáztam ki, de sebaj! Nem is én lettem volna. Leporoltam magam, majd előhalásztam a zsebemből a kissé megviselt telefonomat és reménykedtem benne hogy nem merült le teljesen. Szerencsére 15% volt még, így meg tudtam nyitni a Naver Maps-et és be tudtam pötyögni a WooSan páros címét. Kissé még gyenge voltam, a végtagjaim sajogtak, így olyan érzésem volt mintha a csontjaim minden lépéssel darabokra törtek volna. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a készülék monoton hangon közölte velem, hogy megérkeztem az úticélomhoz. Megkerestem a csengőt, majd az ajtó egy hatalmas kattanással jelezte hogy mehetek. Nagy nehezen felkászálódtam a lépcsőn, az ajtóban pedig egy kialvatlan, kisírt szemű Jooheon-nal találtam szembe magam. Ajkaim automatikusan hatalmas vigyorra húzódtak, mire a fiú arcára kiült a döbbenet.
-Ezt nem hiszem el! - ugrott a nyakamba. Szorosan magamhoz húztam és magamba szívtam a parfümje bódító illatát. Olyan jó volt újra a karjaim közt tartani.
-Bemehetnénk? - kérdeztem halkan -Még nem vagyok valami fényesen.
-Ohh,persze, ne haragudj! - fogta meg a kezem, majd befelé kezdett húzni. - A srácok még alszanak, nem szívesen kelteném fel őket. - ültetett le a kanapéra, majd eltűnt a konyhaajtó mögött. Mosolyogva néztem körül a lakásba, majd tekintetem az alkaromon húzódó mély vágásra tévedt. Ez valószínű hogy egy életre meg fog maradni. Gondolataimból Jooheon térített vissza a valóságba, aki egy pohár vizet nyújtott át nekem.
-Úgy örülök hogy itt vagy.- telepedett le mellém és a vállamra hajtotta a fejét.
-Én is!- mosolyodtam el, majd egy nagyot kortyoltam a frissitő italból. - Hiányoztál.- suttogtam, azonban választ már nem kaptam. A szobát megtöltötte a vállamon pihenő fiú egyenletes szuszogása. Ez volt az a béke, amire mindig is vágytam. Nem gondoltam a jövőre, akkor, abban a percben a világ megszűnt létezni és csak mi ketten voltunk.