Odin fiának bérgyilkosa voltam

XI.

A nap még csak most karcolja az ég alját, de Loki már visszahozott Midgardba. Fura érzés újra a tetőre vezető létrán mászni.
Felérek. Csak pár fiatal lézeng össze vissza ruhákkal vagy éppen kisgyerekkel kezükben. Néhány kérdő tekintettel találom szembe magam, de nem foglalkozom velük csak egyenesen öcsém sátrához sietek. Kicipzározom, és bedugom fejem. Mosolyogva figyelem, ahogy öcsém és Gabe egymásnak háttal pihen. A kisebbik szélhámos kezében szorítja egyik pólómat. Könnyek szöknek a szemembe és bekuporodom közéjük. Gabe mocorogni kezd. Félálomban megfordul és karját átveti rajtam. Nem lepődik meg, biztosan azért mert még alszik. Hozzábújok öcsémhez és szipogva nyom el engem is az álom.
***
Halk nyöszörgésre eszmélek fel. Gabe ül fel, kinyújtoztatva karjait. Meglát. Boldogságot sugároz arca. Odakúszok hozzá és szorosan átölelve füléhez hajolok.
-Beszélnünk kell.-Suttogom és érzem, ahogyan beleborzong érintésembe.
Kikászálódunk a sátorból és a szokásos helyünkre igyekszünk. A tető széléhez érve leülök és a mélybe lógatom lábamat.
-Csüccs.-Nézek fel rá keserédes mosollyal.
-Valami baj van?-Kérdezi még mindig mögöttem szobrozva.
Megrázom fejem mire kissé megnyugodva lehuppan mellém.
-Óvatosan.-Kapok utána.-Még a végén leesel.
-Figyelek.-Mondja a szomszédos házat pásztázva.
-Itt hagyom ezt a helyet.-Motyogom.-Lehet végleg...
Hatalmasat sóhajt de nem fordul felém.
-Értem...Ennyi?-Kérdezi megkönnyebbülve.
-Nem lehetek így veled. Külön kell folytatnunk...-Mondom keményen, könnyeimmel küszködve, de nem török meg. Muszáj keménységet sugároznom, hogy ne aggódjon.
Óriásira tárulnak szemei, de még mindig meredten bámul maga elé. Feje elindul, de visszakapja. Bólint, majd feltápászkodik és elsétál magamra hagyva gondolataimmal.
Megkönnyebülten sóhajtok. Úgy érzem mintha egy mázsás kő esett volna le a szívemről. Ugyan kibuggyan egy könnycsepp, de azonnal le is törlöm. Ennek az életemnek itt és most végeszakadt, fel kell készülnöm a következőre és annak az az ára, hogy mindent és mindenkit itt kell hagynom, bízva, hogy nincs szükségük rám a továbbiakban. Ezzel a tudattal kell lelépnem.
Gondolataimat Lis zavarja meg aki mellémguggol.
-Tehát elmész.
-Úgy tűnik.-Sóhajtok és mosolyt erőltetek arcomra.
-Az öcséddel mi lesz?
-Rátok bízom, tudom hogy nehéz lesz neki, de kérlek.. .-
-Biztos ezt szeretnéd? -Vág közbe szomorú hangon.
-Nincs más választásom. Semelyikőtöket nem szeretném bajba sodorni, sőt pont azért kell elmennem, hogy megvédjelek titeket.
Könnyek szöknek a szőke lány szemébe. Térdre ereszkedik, közelebb lépdel hozzám és arcomat tenyerébe veszi.
-Hé figyelj...-Kezdi, és látszik, hogy küszködik a szavakkal.-Szeretlek.-Nyögi ki. -Mindig szerettelek és szeretni is foglak.-Mondja és erőteljesen számra tapasztja a sajátját.
Meglepettségemet elnyomja a torkomban lévő szorító érzés. Gyengéden viszonzom csókját.
-Köszönöm.-Tol el magától könnyes szemekkel, mosolyogva, majd feláll és elsétál.
-Csókolóztam a legjobb barátnőmmel.-Motyogom leginkább magamnak, és kitör belőlem a sírás.