Új iskola, új világ - Egy X-Men sztori [SZÜNETEL]

2. rész

Egy pillanatra a döbbenet elfelejtetett velem mindent, de ekkor azonban újból eszembe jutott a robot és félig riadtan, félig kíváncsian megfordultam. A tagjai szétszórva hevertek a mezőn némelyikről már megolvadt jég csöpögött, fején pedig egy kráter sötétlett, mintha belecsapott volna a villám. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, valami halkan pukkant egyet és fekete füst keretében egy másik alak jelent meg mellettem, amitől kis híján szívrohamot kaptam.

Igyekeztem köhögve elhessegetni a füstöt, mikor német szavak ütötték meg a fülem.

- Entschuldigen Sie bitte, meine Frau!

A suliban tanultam németül, így automatikusan németül válaszoltam neki két köhögés közepette.

- Oh, keine problem...

Azonban itt előtűnt az ismeretlen, német alak a ködből. Kék szőr borította, villás farka volt és két-két ujjszerű dolgokon állt. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, ami meg is látszódhatott az arcomon, mert Bobby gúnyosan elmosolyodott.

- Ne ijesztgesd a hölgyeket, Kurt! Bianka, bemutatom neked Kurt-öt azaz a hírhedt Árnyékot!

Rám mosolygott az említett fiú, mire én nyeltem egy nagyot és biccentettem neki. Ekkor egy harmadik alak is feltűnt az égen. Már nem tudtam mire számítsak ezek után. Annyi már előre feltűnt, hogy az illető tud repülni, de ez volt eddig a legkevésbé ijesztő dolog. Azonban mikor megpillantottam, tátva maradt a szám.

Egy gyönyörű afrikai nő állt előttem, akinek fehér haja elképesztően jól állt neki. Barátságos mosolya volt és kedves szeme. Hidd el nekem, bármilyen magazinban is keresel, ilyen szépséggel úgysem fogsz találkozni. Vágyakozón gondoltam arra, hogy bárcsak olyan szép lehetnék, mint ő, de hát ez sajnos lehetetlen, az én arcomon nem lehet segíteni.

- Ne félj drágám. – a lábai kecsesen érintették a talajt, ahogy földet ért mellettem. - Most már biztonságban vagy.

Félénken bólintottam. Hinni akartam neki, de az ereimben még mindig robogott az adrenalin és remegtem a kimerültségtől meg a félelemtől, hogy alig egy perce még a halálomat vártam itt a földön feküdve tehetetlenül. Végül vettem a bátorságot és óvatosan oda araszoltam a robot letépett fejéhez, hogy szemügyre vegyem. Pár pillanatig csak néztem, majd egy jó erőset belerúgtam. Ezt neked, amiért három napon át kergettél és kis híján kinyírtál!

Üresen kongott, mint egy bádogdoboz. A szeme hirtelen felfénylett egy pillanatra, de aztán egyből elsötétült. Hátra ugrottam, úgy rám hozta a frászt. Kurt azonban rátette a kezét a vállamra, hogy megnyugtasson.

- Nur keine panik! Már meghalt, nem fog bántani.

- Ideje lenne visszamenni, nem? Különben a prof megint a körmünkre néz, hogy miért voltunk kint ilyen sokáig. - vetette föl az ötletet Bobby.

A többiek egyetértően bólogattak, én meg készültem volna köszönetet mondani a mentésért és menni, keresni valami szállást éjszakára, mikor Bobby nagy lelkesen átkarolta a vállam.

- Nagyon tetszeni fog a suli, van tenisz pályája és még a kaja is jó! Igaz, néha idegesítőek a kicsik, de-

- Várj, várj. – szabadítottam ki magam a fiú karjából. – Hova akartok vinni? Erről nem volt szó! Hálás vagyok, hogy megmentettetek, tényleg, de most már meg leszek! – lassan lépdeltem hátra, de tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellenük, ha harcra kerülne a sor. Ők mutánsok.

- Hé, nyugi, nem fogunk bántani. – tette a kezét a vállamra Kurt. – Bobby az iskolánkról beszél, Xavier professzor Tehetséggondozó iskolájáról. Ez egy hely nekünk, mutánsoknak. Ott lakhatunk, tanulhatunk és edzhetünk, biztonságba.