Új iskola, új világ - Egy X-Men sztori [SZÜNETEL]

12. rész

Másnap hajnalban, a hidegben, ásítozva újból az épület előtt sorakoztunk. Látszott mindenkin, hogy már nagyon péntek volt, viszont Logan ezek ellenére, sem kegyelmezett, miért tette volna. A bemelegítő most is két suli kör volt, de nekünk hála az égnek csak egy, hogy „még napnyugta előtt visszaérjünk". Együtt indultunk a többiekkel és csak most érződött igazán, hogy mégis mennyire edzet a csapat. Az elsők olyan sebességgel indultak el, mintha rövidtávú sprintelőnek készülnének, de a többiek sem maradtak le sokkal mögöttük, engem egy csomó, nálam fiatalabb gyerek leelőzött. Ez egy picit fájt az egómnak, de igyekeztem tartani a lépést. Will és Leo valahol lemaradt a tömegben és Herbertet sem láttam sehol, úgyhogy egy kisebb csapathoz csapódtam, igyekezve felvenni a tempójukat és foggal-körömmel küzdeni, hogy ne essek le. Úgy a táv feléig sikerült is megtartanom a helyzetem, de ott mondtak fel a lábaim, úgyhogy le kellet lassítanom. Mondom, hogy simán nyernék az összes kerületi futóversenyt.

Futás – és minimális pihenő – után jött az erősítés. Kaptunk negyedórát 100 fekvőre és láttam Willen, hogy kis híján rosszul lett. Szerencsére nekünk csak 50-et kellett, de az is elég sok volt. Az első harmincat még sikerült tízesével, de utána kénytelen voltam vissza venni ötösére. Hú, ha ez így folytatódik, holnap fel se fogok tudni kelni. Ezek után jött a felüléseknek nevezett kínzási módszer. Párokba kellett rendeződnünk, de engem szerencsére megtalált Taylor a tömegben, úgyhogy nem kellett valaki vadidegennel összeállnom. Először az egyikünknek kellett 50-et csinálnia, utána csere, majd ezt még egyszer. A lány egyben lenyomta az első adagját, ellenben én meghaltam már csak az első részlettől is.

Edzés után kissé facsart rongy hatást kelltettek az izmaim, úgyhogy amíg Taylor fürdött, én az ágyamon eldőlve próbáltam visszakaparni az életet magamba. Végül már csak a reggeli kedvéért is összeszedtem magam, ha másért nem, legalább az ételért. A pénteki órarend kimondottan nyugis volt, azt hiszem meg van a kedvenc összeállításom. Föci, művtöri, irodalom és biosz. Most már tudom, mikor fogok aludni.

A földrajzot Mr. Kirkland tartotta, egy erős brit akcentusú, arany szőke hajú, harmincas évei végén lévő férfi. Az óra nem volt rossz, bár elég sok idő azzal telt, hogy egy Alfred nevű fiúval veszekedett, aki viszont láthatólag nagyon jól szórakozott. Művtörit Chloe tartotta, egy kissé félénk, de aranyos lány, aki Taylor elmondása szerint csak ebben az évben tanít itt, hogy pénzt keressen az egyetemre és jövőre már visszamegy tanulni. Kicsit sajnáltam, mert így elsőre nagyon szimpatikus volt. Az irodalom és a biosz kellemesen és gyorsan eltelt és már vége is volt a hétnek. Ebéd közben ismét Fredet hallgattuk, amikor George-nak hirtelen eszébe jutott valami.

- Bianka. – kérdezte két falat között. – Tudod, hogy ma nincsenek edzések?

- Tényleg? – néztem föl a tál lasagne-ből. – Hogy hogy?

- Péntekenként a prof tart „kríziskezelő előadásokat". – szólt közbe Taylor is. – Gyakorlatilag, hogy mit csinálj, ha az utcán neked rontanak, fenyegetnek vagy ilyesmik. Mikor lehet vissza ütni, meddig számít önvédelemnek és hogyan lehet inkább elkerülni az ilyen helyzeteket.

- Elég hasznos amúgy. – vetette közbe teli szájjal Fred, amit George csak egy sóhajtással vett tudomásul. – Főleg ha olyan helyen sétálsz egyedül, ahol még azt is tudják, hogy mutáns vagy és azt hiszik, hogy joguk van ítélkezni mások élete fölött.

Csöndben folytattuk az evést, de miután végeztünk nem is mentünk vissza a szobákba, hanem egyből fel a közösségi térbe, ahol már elég sokan összegyűltek, az összes babzsák és párna is elkelt, de szerencsénkre még akadt pár üres szék, amiket gyorsan befoglaltunk. Először kétségeim voltak afelől, hogy a több száz gyerek mind be fog-e ide férni, de valahogy mégis csak sikerült. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy valaki képessége is besegíthetett a dologba.