Új iskola, új világ - Egy X-Men sztori [SZÜNETEL]

5. rész

Nem kellet sokat keresgélnünk, hamar megtaláltuk Fredet és Taylort. Kint voltak az udvaron, az épület előtt, egy padon beszélgetek. Nem akartuk megzavarni őket, de Taylor észrevett és intett, hogy menjünk oda. Fred úgy vigyorgott ránk, mint egy tejbetök, szinte fülig ért a szája.

- Na, készen állsz egy alapos túrára? - kérdezte Taylor.

Neki is hatalmas mosoly virított az arcán. Ha ez így megy, nekünk nem is kell semmit sem csinálnunk, megoldják ők ketten is ezt egymás közt. Nem baj, azért még ott leszünk a háttérben és figyeljük az eseményeket. De, most lássuk azt a kirándulást!

- Én? Soha jobban! Indulhatunk puhánykák? - vigyorodtam el.

- Mit mondott? - fordult George a többiek felé tetetett megrökönyödéssel. - Puhánykák?! Gyerekek, mutassuk meg a kis zöldfülűnek, hogy mit is tudunk! - kiáltott fel majd futásnak eredt.

Taylor és Fred is felpattant és elkezdtek rohanni George után, így hát én sem tétlenkedtem sokáig, egyből a nyomukba eredtem. A fiú az erdő felé vette az irányt, ahogy a többiek is, de mielőtt beértek volna a fák közé, feloszlottak és három különböző irányba indultak. Nem volt túl sok időm gondolkozni, de végül George után vettem az irányt. Az erdőbe nem volt túl könnyű követni a fiút, de szerencsére nem szakadtam le annyira, hogy kikerült volna a látókörömből. Bár volt egy olyan érzésem, hogy csak játszadozik velem. Végül egy tisztás jelent meg előttünk és George megállt a közepén, majd egy elégedett vigyorral az arcán fordult vissza felém.

- Egész jó vagy. Meg kell, hogy dicsérjelek.

- Kö... Kösz... – lihegtem a térdemre támaszkodva, miközben vártam, hogy a tüdőm is utolérjen minket.

Mikor végre kaptam levegőt, kiegyenesedve körbenéztem a tisztáson. Nem volt nagy, talán 25 méter hosszú. Minden honnan fák vették körbe minket, csak az egyik oldalról nem, ahol a föld meredeken lefele indult és a tengerbe futott, idáig hallotta, ahogy a víz csapdossa a köveket. A Nap pont eltűnt a hullámok mögött, narancssárgára festve mind az eget és a vízet is.

- Gyönyörű... – suttogtam elámulva.

- Ugye? – kis híján ugrottam egyet, ahogy Taylor is megjelent mellettünk. – Imádok ide kijönni.

Egy darabig csak figyeltük a naplementét és hallgattuk, ahogy a madarak csicseregnek a fák közt. Viszont valami hiányzott. Túl nagy volt a csönd.

- Hol van Fred? – fordult Taylor George felé, a fiú pedig csak felsóhajtott.

- Két lehetőség. Vagy szórakozik, vagy csak eltévedt. Megint.

- Nem kéne megkeresni? – kérdeztem aggódva, de megnyugtattak, hogy semmi baja Frednek, ez megszokható tőle. Hát, oké.

Végül elindultunk vissza fele, remélve, hogy útközben összeakadunk a fiúval is. Mivel már viszonylag besötétedett, Taylor ment előre és a fénylő kezét magasra emelte, hogy bevilágítsa az utat. Már percek óta gyalogoltunk, de a fiúnak semmi nyomát nem találtuk. Közben a levegő is lehűlt és fázósan dörzsöltem össze a kezeimet. Hirtelen valami neszezés hallatszott a fejünk fölül, mire Taylor felemelte a kezét és magasabb fokra emelte a fényét. Fájdalmasan takartam el a szememet a fényár elől, de úgy látszik nem én voltam az egyetlen, akit ez váratlanul ért, mert egy hangos kiáltást hallottam majd valami lezuhant elém.

Pár pillanat eltelt mire tudtam volna bármire is fókuszálni, de aztán felismertem a földön fekvő és szemét dörzsölő Fredet. George nyugodtan oda sétált mellé, majd felrángatta a földről.