Új iskola, új világ - Egy X-Men sztori [SZÜNETEL]

4. rész

Hogy izgultam-e? Naná. Majd kiugrott a szívem, úgy dobogott. Ellenben George-dzsal, aki tökéletesen nyugodt volt, ezért én is próbáltam a lehető legnyugodtabban viselkedni. A prof irodája az épület legtetején volt, a legfelső emeleten, a folyosó végén. Egy cirádás díszítésű faajtó magasodott előttünk és vártam volna, hogy George bekopogjon, de e helyett csak megállt a szoba előtt. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, úgyhogy én is csak álltam és vártam, bár fogalmam sem volt, hogy mire. Aztán meghallottam.

Nem is a fülemmel, a fejemben szólt a hang. Olyan volt, mint egy gondolat, de egyből tudtam, hogy nem az enyém, mert teljesen más hangja volt. Mély férfihang volt, de egész kedvesen hangzott. Ha nem kaptam volna éppen frászt, hogy hangok beszélnek a fejemben, még egész megnyugtatónak is találtam volna. George viszont ekkor hirtelen benyitott az ajtón és maga előtt terelve, betuszkolt engem is.

Egy tágas irodába léptünk be, a falakat végig könyvespolcok tarkították, amiken több ezer könyv sorakozott tökéletesen egyvonalban. A szoba közepén egy asztal volt elhelyezve, rajta egy aranyos kis kaktusszal, mellette pedig párnás kanapék foglaltak helyet. Szembe a falon két hatalmas ablak volt, amiken beömlött a lenyugvóba készülő Nap fénye. Az ablakok előtt egy tágas íróasztal volt elhelyezve, amin hatalmas papír tornyok sorakoztak, egy laptop és egy virágzó szobanövénnyel egyetembe. Az asztal mögül pedig ránk mosolygott a híres professzor.

- Jó napot professzor! – köszönt George, ahogy beléptünk, de nekem egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Valaki az előbb beszélt a fejemben!

- Szia, George. Bianka. - biccentet felénk a férfi.

A professzor arcán még mindig ott játszott a kedves mosoly, ahogy George továbbra is tolt előre, amíg el nem értünk a prof íróasztalához. Ha, tippelnem kéne, azt mondanám az 50-es évei közepén lehetett, vagy inkább a vége felé. A szemei körül már erőteljesebben megjelentek a ráncok, de ezen kívül egész jól tartotta magát. Azt leszámítva, hogy már teljesen kopasz volt. Bocsánat, ezt ennél szebben nem tudom mondani.

- Maga beszélt a fejembe? Hogyan csinálta? - szaladt ki a számom.

Hopsz. Hát nem voltam a legudvariasabb, de úgy látszik a professzor nem sértődött meg, csak elmosolyodott, mint aki már sokszor megkapta ezt a kérdést. Végül George válaszolt helyette.

- A professzor egy telepata, az tudod mi, ugye?

- Igen, hogy tudd a gondolataimban olvasni, igaz? – pillantottam megerősítésért a profra.

- Jól mondod, azt is képes vagyok. Emellett pedig tudok másokkal mentálisan beszélgetni, emlékeket módosítani egy ideig és akár kontrolálni is egy adott személyt, bár azt soha nem szoktam használni, csak vész esetben. Ráadásul már szerintem ki is jöttem a gyakorlatból. – próbált viccelni a professzor, de a hangsúly a „próbált"-on van. Mindenesetre én és George is ki erőltettünk magunkból egy mosolyt. – De, akkor a lényegre. – húzta ki magát a prof.

- Üdv Bianka, az én nevem Charles Xavier professzor és én vagyok az igazgatója a Xavier Professzor Tehetséggondozó Iskolának. Mint láthattad, ez nem csak egy bentlakásos iskola, de a mutáns erejű fiataloknak egy hely ahol fejleszthetik a képességeiket és megtanulhatják megvédeni önmagukat a jövőben. Mindezek ellenére a tanulást is fontosnak tartjuk és számon is kérjük az itt lévő diákoktól, hogy később minnél jobb egyetemeken folytathassák tanulmányaikat. Örömmel mondhatom, hogy a szüleid bele egyezésével fel is vettünk az intézménybe és mostantól hivatalosan is diák vagy nálunk. Ennek szellemében kell, figyelmeztesselek, hogy mivel rengeteg tehetséges, és nem ritkán erős képességű gyerek tanul és lakik itt, bizonyos szabályokban szigorúbbaknak kell lennünk, mint más iskoláknak. De, szerintem ezzel nem lesznek problémáink. – mosolyodott el a professzor kedvesen.

A professzor tényleg nagyon kedves volt, ahogy eddig mindenki itt, sőt még néhány barátot is szereztem, arról nem is beszélve, milyen izgalmas hely volt ez a suli, tehát örültem, hogy végül maradhatok itt, csak egyelőre két dolog zavart. Az egyik és a jelenleg legégetőbb pedig a szüleim voltak. Annyira lefoglalt a hely, hogy eszembe se jutott telefonálni nekik, hogy egyáltalán még élek. Ezért tuti durva szidást fogok kapni... De, nézzük a jó oldalát, szobafogságot már nem tudnak adni. A másik dolog pedig...

- Tudom, mi aggaszt Bianka, de megnyugtathatlak, tényleg vannak mutáns géneid és valamilyen képességed is. – válaszolta meg a gondolatomat a prof. – Bár nekem is be kell vallanom, nem minden nap találkozok valakivel, akinek ilyen korban sem jelent meg még az ereje. De, azért a biztonság kedvéért George holnap lekísér a laborba, csak egy rutin vizsgálatra, jó?

Bár nem igazán hangzott bíztatónak, bele egyezően bólintottam. Csak nem fognak darabokra vágdosni. Ugye...?

- Nem lehet, hogy azért nem jött még ki a képessége, mert olyan alacsony a szintje? - szólt közbe George.

Hogy micsodám kicsi? Akármiről is beszélnek, nem tetszik, hogy kicsinek titulálták. Nem szeretnék semmilyen értelemben alacsony lenni!

- Nem az biztos nem. - rázta meg a fejét a prof.

Na azért!

- Biztos, hogy legalább 3-as erősségű, ezért is furcsállom, hogy még nem jelentkezett nála semmi.

És megint nem érek semmit...

- Micsodám milyen erősségű? Valaki elmagyarázná, mert én nem értek semmit...

- A képség szinted, azaz, hogy milyen erős a mutáns képességed. Egyestől ötösig merjük, értelemszerűen az 1-es a legalacsonyabb és az 5-ös a legnagyobb, bár csak egy ilyen embert ismerünk... Hármastól már egész jó, én négyes vagyok. - tájékoztatott George.

- Rendben, azt hiszem, kapizsgálom... Nagyjából... De neked milyen képességed van? - kérdeztem George-ot.

- Telekinetikus vagyok. - húzta ki magát. - Vagyis tárgyakat tudok mozgatni az akaratommal. - láttam rajta, hogy nagyon büszke az erejére, mondjuk meg is tudom érteni.

- Ne aggódj, hamar belejössz. - biztatott a prof. - Már szóltam a családodnak, hogy épségben vagy és megkönnyebbülve hallották, hogy jól vagy. A húgod pedig üzeni, hogy, khm, „szép volt csajszi, csak így tovább, aztán szedj már föl valakit".

Nahát, igen, a húgom hozza a formáját. Szívesen mondanám, hogy ennél jobban már nem is tudna beégetni, de sajnos képes lenne rá. De, akkor legalább anyáék nem akadtak ki rám annyira, az is valami.

- Holnap még szabad napod lesz, hogy belerázódj a mindennapokba, utána pedig már te is csatlakozhatsz a többiekhez. George úgyis elmondott már mindet. Na, most már menjetek, a többiek várnak rátok. - gurult ki az asztal mögül.

Igen, jól hallottátok gurult. Ugyan is a professzor egy tolókocsiban ült, amit eddig eltakart az asztal. Őszintén megmondom elégé meglepődtem ezen, de a professzor továbbra is csak kedvesen mosolygott rám. Hát végül is kerekes székben vagy anélkül, de ő ugyanaz a kedves prof marad, akit most megismertem. Visszamosolyogtam, majd kisétáltunk az ajtón.

- Aranyos húgod van. - jegyezte meg George.

- Ne is mond, imád beégetni... - válaszoltam elvörösödve. – Kérlek, felejtsd el, amit üzent. – pillantottam rá könyörögve, mire elnevette magát.

- Ne aggódj, nála biztonságban lesz a titkod.

- Köszi. – mosolyodtam el én is, majd Fred és Taylor keresésére indultunk.