Új iskola, új világ - Egy X-Men sztori [SZÜNETEL]

10. rész

Nem sokkal három előtt már mind a hárman kint álltunk az ajtók előtt.

- Hol van Will? – fordultam Leo felé, aki kellemtelenül mosolyogva megvakarta a tarkóját.

- Azt mondta, hogy hamarosan jön... Biztos mindjárt itt lesz.

Ezzel tudtam volna veszekedni, de inkább nem fűztem hozzá semmit. Remélem azért tanult a reggeli akciójukból. Herbert már sokkal jobban volt, azt mondta, hogy nem is fáj a lába tovább, de azért elég rendesen be volt kötve. Végül, alig egy perccel egész előtt a szőke hajú fiú is megjelent, egy széles mosolyt vetve rám. Egy darabig csak pislogtam rá, majd magamra erőltettem egy nagyon mű mosolyt. Remélem ez nem az akar lenni, amire gondolok.

Aztán elmúlt három óra, de a tanárunk nem bukkant fel a láthatáron. Öt perccel később sem történt semmi, ahogy tízzel később sem. Ezen a ponton már azt hittem, hogy Willék feladják és visszamennek, de maradtak. Úgy látszik tényleg erős nyomott hagyott bennük a reggeli edzés. Inkább Herbert példáját követve leültünk a földre, eltekintve a ténytől, hogy még csak április vége felé jártunk. Idő elütése képen, mentünk egy kört, hogy kinek miként jött ki a képessége és hogyan került a suliba.

Leo a barátaival táborozott, de otthon hagyták az öngyújtóikat és miután már vagy egy órán át szenvedetek a tűz meggyújtásával, a fiúnak elege lett és csak bele csapott a farakásba, ami egyből lángra lobbant. Nevetve mesélte, hogy még soha nem látta a barátait ilyen némába menni. De nagyon hálás volt, hogy nem kaptak teljesen frászt és nem sokkal később, már az égő kezén sütötték a szalonnát. A suliba az egyik haverjának, a nagybátyjának, a barátja útján került be, aki kapcsolatban állt az egyik itt lévő tanárral.

Will már egy ideje tudott a képességéről, mert amikor az érzelmek túlhevültek benne, különböző virágok kezdtek el nőni a környezetében, teljesen függetlenül az időjárástól vagy a talajtól. Bár volt egy alkalom, amikor a régi sulijában tetszet neki egy osztálytársa és amikor valamelyik órán egymás mellett ültek, egy teljes erdőt növesztett az épület köré. A professzor ennek a kis incidensnek köszönhetően találta meg és hívta a suliba.

Herbert egy kiránduláson volt a hegyekben néhány barátjával és a szüleikkel, amikor a föld hirtelen megindult a hegyről, egyenesen feléjük. A szülők próbálták védeni a gyerekeket, de egy keskeny ösvényen mentek éppen, nem volt hova menekülniük. A fiú maga fölé kapta a kezét védekezés képen és a földlavina átszáguldott fölöttük, hogy pár méterrel később a földnek csapódva tovább folyjon. Herbert valószínűleg jobban meg volt ijedve attól, amit csinált, mint a többiek, de hamar megnyugtatták, hogy semmi baj sincsen és bár a többi szülőnek kissé kevert érzelmei voltak az eseményeket illetően, örültek, hogy komolyabb baj nélkül megúszták ezt az esetet. A barátai pedig egyszerűen csak rohadt menőnek találták.

Aztán jött az én köröm a magyarázkodással. Will először nem akarta elhinni, hogy lehetséges, hogy három napon át menekültem egy őrrobot elől és majdnem megölt, de még sincs semmilyen nyoma az erőmnek. Erre mondtam neki, hogy nagyon is lehetséges, itt vagyok én, az élő bizonyíték. Herbert felvetette, hogy lehet, hogy már meg van az erőm, csak valami olyasmi, amit nem veszek észre, valami kicsi. De ez sem tűnt nagyon valószínűnek. Hiszen csak észrevettem volna! Éppen Leo gyártott Herberttel egy elég vad összeesküvés elméletet, amikor egy fekete csőnadrágos, vörös trikót, motoros dzsekit és napszemüveget viselő lány lépett mellénk, karja alatt egy bukósisakkal.

- Ti vagytok az újoncok, ugye? – vigyorgott ránk. – Bocs a késésért, rohadt nagy dugó volt! Emily Young vagyok, én leszek az edzőtök.

Azt hiszem nehéz volt mindannyiunknak megtalálni a szavakat, de Herbert kisegített.

- Van egy motorod?! – pattant fel izgatottan a fiú, mire Emily nevetve megborzolta a haját.

- Úgy bizony kisöreg! Ha van kedved, később meg is mutatom. De most kezdjük az edzést, már így is késésben vagyunk!

Bemelegítés után – amit most a két srác is megcsinált – Emily elmondta, hogy a kezdő csoport edzései főként fizikai megerősítésből, vagyis jó sok futásból és kondiból áll, illetve hogy meg tanuljuk veszély nélkül használni az erőnket és kontrolálni azt. Kezdetnek mindenki mutassa be, hogy mire képes.

Leo lángra gyújtotta a kezét és kis híján a ruhájával együtt az egész környéket is. Herbert földet idomított és véletlenül elengedett egy sárkupacot a feje fölött, aminek következtében tiszta kosz lett, de Emily segített neki úgy használni a képességét, hogy le is tudja szedni magáról a földet. Will növesztett egy gyönyörű sárga rózsát a lánynak, aki olyan mosollyal köszönte meg, hogy még a fiú is visszahátrált. Én meg... Csak ültem és néztem a többieket. Emily ugyan próbált egy kicsit ösztönözni, hogy próbáljam csak meg, hátha lesz valami és én tényleg értékeltem az igyekezetét, de inkább kihagytam. Ennyi leégés elég volt mára.

Emily egyébként elég karizmatikus személység volt, magabiztos kisugárzással. Hiába volt még tavasz, a napszemüvegét nem vette volna le, de amikor Herbert rá kérdezett, megmutatta az okát is és új értelmet nyert a „lobbog a láng a szemében" kifejezés. A lány szemében a pupilla helyet tényleg vörös foltok táncoltak, mintha valóban égne a szeme. Kicsit tényleg ijesztő volt, úgyhogy örültem, hogy hordja azt a szemüveget. Emily meg azt mondta, nem bánja, hogy emberek közt viselnie kell, mert szerinte tök jól állt neki. Emellett mélybarna haja volt, vörös átmenettel a vége felé és a 20-as évei közepén tarthatott. A kissé vad kinézette ellenére nagyon kedves és segítőkész személység, de volt benne valami, ami még a fiúkat is óvatosságra intette.

Egyébként a délutáni edzés nem volt olyan rossz, én legalábbis jókat nevettem. Egy óráig szórakozhattam a srácokon, majd Emily meglégelte és elküldött minkent, hogy holnap ugyanitt és ugyanekkor, de mi azért legyünk pontosan. A szobánka benyitva szembe találta magam egy Taylorral az ágyán fekve, matek könyvvel a fején éppen egy elég valósághű hullát játszva.

- Élsz még? – guggoltam le mellé a nevetést vissza fogva, mire kaptam egy morgást.  

- Ezt igennek veszem.

Mire átöltöztem Taylor is összeszedte és felküzdette magát az asztalához.

- Milyen volt az edzés?

- Viszonylag jó. – szedtem elő az irodalmat. – Bár én nem igazán tudtam mit csinálni képesség nélkül, ugyebár.

A vacsoráig visszamaradó időt „áttanultuk", legalábbis én próbáltam, de Taylor nem nagyon segített benne. Az ebédlőben pont összefutottunk a fiúkkal is és Fred boldogan mesélte, hogy végül nem késtek el, de csak épek hogy, mert George nem találta a felsőjét és vagy tíz percig azt kellett keresniük. Az evés is jó hangulatban telt és szerettem volna megkérdezni, hogy ma nem megyünk-e ki a tisztásra, de szegény Taylor elég fáradtnak nézett ki, úgyhogy inkább hagytam az ötletet. Jó lesz ma mindenkinek egy kis plusz pihenés.

Viszonylag hamar végeztünk az evéssel és elköszöntünk a srácoktól, majd segítettem Taylornak a holnapi spanyol házijában, de lefekvés előtt még megvártam az ágyán.

- Minden rendben van? – kérdeztem, miközben a lány elkezdte fésülgetni a hajam.

- Igen, persze. – mosolygott Taylor. – Csak néhányan felidegesítettek edzésen.

Nem tudtam volna erre nagyon mit válaszolni, de amikor végzett a hajammal, adtam neki egy ölelést, remélve, hogy ettől majd egy kicsit jobban érzi magát. Láthatólag működött is, mert egy mosoly újból megjelent Taylor arcán.

- Köszönöm.

- Erre vannak a barátok. – mosolyogtam vissza, majd lezártam a villanyt.