Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

2

Midoriya zuhan... Csak zuhan, míg egy hatalmas mezőn találja magát. De furcsa módon a földből nem pipacsok, vagy esetlen százszorszépek nőttek ki, csakis lila orgonával van borítva a talaj, mintha nem is lenne alatta fű.

Mikor feláll, mellette a virágok közül egy fekete paca emelkedik fel, majd Bakugou alakját veszi fel. Kinyitja a szemét, de az ugyanolyan fekete, mint amilyen színben feljött a földből.

- Mi az, hogy szeretsz? - szólal meg. A szája belseje is ronda és sötét. - Hogy mered? Egy ilyennek, mint neked, sose lenne szabad ilyet éreznie irántam! Létezned se kéne, te beteg idióta! - kezd el kiabálni, mire Izuku a fülére szorítja a kezét, de még mindig hallja a fiú hangját. - Jobb lett volna, ha leugrasz, mint ahogy tanácsoltam. Akkor All Might nem lenne gyenge! (SPOILER A MANGÁBÓL!) Akkor Mirio-senpai-nak még meg lenne a képessége! (SPOILER VÉGE!) Hát nem érted?! Nincs jogod élni! Nincs jogod szeretni! Remélem inkább belehalsz ebbe a hülye betegségbe!

***

Midoriya egy újabb köhögés-rohamra kelt fel. A markába több virág hullott, mint azelőtt. A szirmok szinte kiestek a kezéből, ő pedig gyorsan a kukába dobta őket.

Az órájára nézett. Hajnali három, szombat.

Érezte, ahogy az álom hatására egy könnycsepp lefolyik, és tudta, hogy nem ez lesz az utolsó. Felkapott egy törölközőt és valami ruhát, és lement a zuhanyzókhoz.

Már érezte, hogy a szeme szinte szúr a benne lévő könnyektől, mikor belépett a zuhany alá, és elkezdte folyatni magára a vizet.

Nagyon meleg volt, szinte forró, de nem érdekelte. A víz csak csorgott a bőrén, míg ő halkan szipogott, és akármennyire fájt neki, mind kívül, mind belül, nem zárta el a csapot.

Belülről szinte üressé tette a rémálom, és csak a szomorúságot és kínt érezte. Az enyhe fájdalom segített tudatni vele, hogy él, nem egy érzelem-mentes bábu. Lassan a forróság mintha felperzselte volna, de nem csinált semmit. Mintha lángok táncoltak volna a testén, de ő csak sírt és sírt, mindenféle gondolkozás, lassan már létezés nélkül.

***

Midoriya aznapra teljesen elzárkózott a külvilágtól, és egész nap nem evett semmit.

Annyit sírt, mint még soha, és inkább nem mutatkozott a világ előtt.

Többször is kopogtak a szobája ajtaján, de nem szólt ki, így inkább feladták a próbálkozást. A telefonján is sok üzenet jött a többiektől, hogy miért nem jön le, és ilyesmik. Egyikre sem válaszolt. Nem érezte magát elég erősnek hozzá.

Csak este ment le, éjfélkor, hogy valamit egyen.

Már vissza akart fordulni a lift felé, mikor meglátta, hogy ki áll a konyhában, de a fiú már észrevette őt.

- Oi, Deku! - morgott rá Bakugou.

- Kacchan, te ilyenkor már aludni szoktál, nem? - kérdezte Izuku halkan, kerülve a szemkontaktust, ahogy odament a konyhába.

- Aludtam volna, de annyira fel idegesített mindenki, hogy nem tudtam lehunyni azt a kibaszott szemem.

- Miért vagy mérges? - kérdezte Midoriya, kinyitva a hűtőt.

- Ne nyitogasd, csináltam kaját! - szólt rá Katsuki. - Mindenki egész nap csak azt kérdezgette, hogy hol a faszban lehetsz. Kibaszottul idegesítő volt. De most, hogy végre kijöttél, és mindenki megnyugodhat, inkább megyek - ment el, de még a liftbe belépve visszaszólt a lefagyott Izuku-nak. - Az asztalon van az étel!

Miután a lift elment, Midoriya odament az említett bútorhoz.

Katsudon volt rajta, egy teljesen érintetlen tál. Mellette egy lap volt, amire rá volt írva valami. A fiú felkapcsolta a villanyt, hogy el tudja olvasni.

Egyél, te idióta, mert a végén nem tudsz "túlszárnyalni"!

Izuku szeméből néhány újabb könnycsepp csordult ki, de most nem a szomorúság, és reményvesztettség miatt.

Ezek inkább a boldogság és a meghatottság könnyei voltak, ahogy ott, egy tál katsudon felett, egyetlen mondat elolvasása miatt érezte ezeket az érzelmeket, csak mert a jó ember írta neki, jó időben. Abban a pillanatban talán még jobban beleszeretett Katsuki-ba, és szinte érezte, ahogy egy kútba zuhan, ahonnan nem tudja, hogyan fog kimászni, és csak két dolgot érzett: a Bakugou iránti szerelmét és az orgona édes illatát.