Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

8

Midoriya annyira boldog volt, tényleg, boldog, sőt egyenesen mámoros. Régen érezte magát ennyire nyugodtnak.

Most mégis mosolyogva ment mindenhová, ez pedig elég gyorsan azt eredményezte, hogy Képzelet-Kacchan nem alsóhadrágban jelent meg előtte, hanem teljesen meztelenül.

Midoriya sokat gondolkodott, mit is kéne csinálnia.

Vallania? Hogyan? Mikor?

Ez a súly kissé a vállára nehezedett, de eltökélte, hogy bármi történjen, megpróbálkozik vele.

Persze, ez nem teljesen úgy sült ki, mint szerette volna.

***

Tökéletes téli nap volt, a hó nagy pelyhekben, mégis lassan, sőt békésen esett, Izuku pedig valahogyan a szokásos fa alatt találta magát.

Az összes levele lehullott, az ágait hó fedte, talán kopárnak is lehetett mondani, de Midoriya-t ez nem igazán érdekelte.

A szemét becsukva kezdett zenét hallgatni, hallkan dúdolva. A fának dőlt, a fejhallgatója csendesen a kéregnek koccant.

Azon gondolkodott, mit kellene vennie karácsonyra az osztálytársainak.

Éppen azon gondolkodott, hogy Mina egy pink vagy egy neon rózsaszín pulóvernek örülne jobban, mikor a torkában megérezte az ismerős szorítást.

Reflexből a szája elé rakta a kezét, majd ahogy a szirmok belepottyantak, már el is engedte őket.

- Deku?

Izuku kinyitotta a szemét, és a meglepődött Katsuki tekintetével találkozott.

- Kacchan? Te meg... - kezdte volna a mondatot, de a szőke félbeszakította.

- Te Hanahakis vagy?

Midoriya szinte érezte, hogy megfordul alatta a talaj. Most egyszerűen csak mondja el? Végülis, eddig valamilyen pillanatra várt. Tessék, ez egy pillanat.

De mi van ha Bakugou lenézi a betegsége miatt? Belehalna a szégyenbe.

A szőke válla mögött meglátta, ahogy Képzelet-Kacchan néhány méterre áll tőlük.

Izuku kissé oldalra hajolt, és kissé megnyugodott, agya szüleménye még mindig egy szál semmiben volt.

Katsuki hátrafordult, hogy megnézze mit figyelt Midoriya, de mivel nem látott semmit, csak összeráncolt szemöldökkel fordult vissza.

- Én... Igen - suttogta halkan a zöld hajú.

Néhány másodpercig mind a ketten csöndben maradtak, majd Bakugou feltette azt a kérdést, amire a válasz már elég nyílvánvaló lehetett volna.

- És ki az?

Izuku majdnem rá vágta, hogy "te", de mikor felnézett a szőkére, valahogy megakadt a torkán a szó.

Nem bírta megtenni. Félt. Minden következményétől a vallomásnak.

Valahol legbelül tudta, hogy nem történne semmi rossz, és valószínűleg Katsuki viszonozná az érzéseit. De a jövőtől, vagyis, inkább a valóságtól való rettegés visszafogta.

- Ka... - próbált meg beszélni, de eléggé nehezen ment neki.

Már majdnem kimondta, hogy Kacchan, mikor a pánik akkora érővel támadt rá, amivel nem tudott mit kezdeni.

Kétségbeesett, fogalma sem volt, mit csináljon. Végül csak a hazugság mellett döntött.

- Raka... Uraraka - suttogta.

- Ó - hallatszott Bakugou kissé csalódott hangja.

Várjunk...

Csalódott?

Midoriya felkapta a fejét, amit sajnos a szőke nem reményteli izgalomnak, hanem valami másnak értelmezett.

- Nyugodj meg, nem mondom el senkinek - morogta, majd sarkon fordult, és bement a kollégiumba.

Izuku néhány állt, és sírni kezdett.

Miért kell ennyire gyávának lennie, komolyan?

Gonosztevőkkel harcolt, akik egy érintésre el tudnak hanvasztani dolgokat, szadisták, vagy éppen egy kislányt akarnak felhasználni a terveikhez.

Ő mégis... ettől fél.

Mitől is?

A csalódástól? Mármint, hogy Katsuki csalódik benne.

Vagy a szerelemtől? Vagy csak az érzelmektől?

Fogalma sem volt róla, csak egyet tudott biztosan.

Ezt nagyon elrontotta.

A kezébe temette az arcát, ahogy magát átkozta.

- Nyugodj meg.

Midoriya felpillantott Képzelet-Kacchan-ra.

- De ez hogy lehet? - kerekedett el a szeme.

Bakugou mása elmosolyodott.

- Ő is elért ahhoz a ponthoz, ahonnan már nehéz tovább lépni.

Izuku könnyei már nem szomorúak, hanem inkább nyugodtak lettek. Már nem volt feldúlva lelkileg, mégsem bírta abbahagyni.

A sós cseppek csak folytak le az arcán, kissé csípőssé téve a téli időt.

A cipője elkezdett lassan beázni, ahogy az anyag sokáig a hóban volt, egy helyben.

A keze szinte lefagyott, kesztyű nélkül megmerevedett egy kicsit.

A hajára elkezdtek hullani a hópelyhek, ezzel nedvessé téve azt.

Mégis, minden felett eltekintve, Midoriya sosem érezte magát ennyire hálásnak.

Mert nem boldog volt, hálás.

Hálás, hogy kaphat egy második esélyt arra, hogy szerelmet valljon.

Ahogy utoljára a meztelen Képzelet-Kacchan-ra pillantott, a lábai szinte összecsuklottak alatta.

A szőke megforgatta a szemét, majd a következő pillanatban már ott sem volt.

Izuku egyedül maradt.

Vagyis, nem teljesen.

Ott volt neki a remény, a fejhallgatóból szóló dal, a lassan hulló hópihék, és a Bakugou iránt érzett szerelme.

Hey everybody! (Have you heard? *I came back* so go spread the word)

Visszatértem ezzel a sztorival, egy kemény... Egy hónap után. Azta, de eltűntem.

Elkezdhetnék mentegetőzni, de nem tudok semmi konkrét indokot felhozni a mentségemre, csak hogy egy lusta disznó vagyok, aki néha a semmit is annyira boldogan csinálja, hogy eszébe se jut, hogy lenne dolga.

De itt vagyok, írni fogok, és jelenleg úgy néz ki, hogy ha nem találok ki valamit nagyon gyorsan, akkor 11 résznél nem fogja tovább húzni szegény bébim.

Remélem mindenki túlélte a várakozást, senki nem lett Hanahakis, és mindenkinek jól telik eddig a szeptember.

Bye!