Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

10

Önbántalmazás leírása!

Halk koppanások hallatszottak a kollégium padlóján, ahogy valaki futott. Céltudatosan ment, gyorsan, jobbra-balra kanyargott a szobák előtt, mikor végre elérte a célját.

Sóhajtott egyet, majd kinyitotta az ajtót.

Midoriya ijedten fordult meg, és nézett a fiú szemébe, míg a magasabbik ugyanilyen tekintettel nézett a másik kezében tartott szikére.

Mielőtt Izuku reagálni tudott volna, odalépett, kikapta a kezéből, és haragosan összetörte.

- Megőrültél?! - kérdezte dühösen.

A zöld hajú lehajtotta a fejét, nem bírt a szemébe nézni. A két fiú dermedten állt, nem pillantottak egymásra, csak becsukott szemmel próbálták összeszedni a gondolataikat.

Végül nem Midoriya volt az, aki először szólalt meg, hanem a másik.

Miután kinyitotta szemeit, végignézett az összetört fiún, ahogy ott térdelt a kinyitott ruhásszekrény előtt, amiben feldúlva álltak a ruhák.

A szeplős keze remegett, szeme pirosas volt, arcán még néhány könycsepp futott végig. Az egész pólóján sötétebb foltok voltak, jelezve, hova hulltak könnyei, ami miatt szinte a fél mellkasán szürkévé vált a fehér póló.

- Mióta vagdosod magad? - kérdezte végül.

Izuku összerezzent, majd felpillantott, de nem tudta a másikon tartani a tekintetét. Halkan elmotyogta a válaszát, de a vele szemben álló semmit nem hallott belőle.

- Megismételnéd? - ráncolta a szemöldökét.

- Néhány éve - mondta halkan, szégyennel teli hangon, ahogy visszaemlékezett, hogyan kezdődött ez az egész.

Hirtelen ismét ott állt, lesújtva, az utca közepén. Katsuki és a bandája ott volt előtte, szekálták, ő pedig csak tűrte, hiszen nem tudott mit tenni ellene.

Lesütött szemmel figyelte a betont, majd Bakugou lába elé lépett, meglepődött a cipő láttán.

A szőke megérintette az állát, felemelte a fejét, majd robbantott egyet az arcába, amitől Midoriya a földre hullott.

A feje zsongott. A látása annyira homályos és sötét volt, hogy azt hitte megvakult.

Mikor óráknak tűnő percekkel később végre fel tudott állni, Katsuki-ék már eltűntek.

13 éves lehetett, de az igazat megvallva annyira összemosódott előtte az emlék, mikor próbált visszatekinteni, hogy komolyan fogalma sem volt.

Sírva ment haza, csak egy szót bírt ismételni az agya: ne.

Nem akarta elhinni, hogy ez lett belőle, és legfőképpen Katsuki-ból. Nem bírta elfogadni, hogy gyerekkori barátja ennyire önfejű, erőszakos, és önző lett.

Nem volt képessége? Kit érdekelt? Megtanult beletörődni.

De az, hogy Bakugou ennyire más lett, már nagyobb probléma volt számára.

Becsapta az ajtót, próbált keresni valami nyugodtabb helyet a házban, de mindenhol ugyanazt érezte: semmit.

Hallotta, ahogy a lábai koppantak a parkettán, de nem érezte a hideget.

Izzadt, nem nem érezte a radiátorból áradó hőt.

Dobogott a szíve, de nem érzett semmit az ürességen kívül.

A konyhába lépdelt, élettelen szemeivel végigpáztázta a helyiséget, mikor megakadt a tekintete egy késen.

Valahol agya hátsó zugában hallott egy apró hangot.

Sokan csinálják, próbáld ki.

Tudta, valahol legbelül tudta, hogy nem kellene, mégis, mikor felemelte az éles tárgyat, és megcsillant rajta az ablakon át beszűrődő fény, egy pillanat alatt alkarjához emelte.

Ahogy a vére kiserkent, és végre érzett valamit, a kellemetlen fájdalom ellenére fel kellett sóhajtania megkönnyebbülésében.

A hatalmas üresség után jó volt tudnia, hogy még él.

A baj az, hogy erre egy vágásnak kellett emlékeztetnie.

***

Midoriya nehezen szakadt ki az emlékekből, mikor újra kinyitotta a szemét a másik fiú már mellette ült a földön.

- Miért jöttél? - kérdezte a zöld hajú a földet figyelve, ahogy a ruhája ujját tekergette.

- Mindenki halálra aggódja magát miattad - kereste a tekintetét, de a másik nem nézett rá. - Felosztottuk, hogy ki merre keressen. Valaki a kedvenc éttermedet nézi meg, valaki elment a házatokhoz.

Izuku végre ránézett.

- De te miért ide jöttél? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Valahogyan sejtettem, hogy túl cseles vagy ahhoz, hogy egy fontos helyre menj, így én csak körbefutottam az iskolát - rántotta meg a vállát.

Midoriya nem bírta ki, kuncognia kellett egy kicsit.

- Nem gondoltam, hogy ennyire könnyen kiismerhető vagyok.

- Nem is vagy az - rázta meg a fejét a másik. - Egyszerűen csak máshol gondolkozol, mint a legtöbb ember.

A zöld hajú erre nem felelt semmit, mind a ketten csendben maradtak egy ideig.

- Tényleg aggódnak? Vissza kéne mennem? - nézett a magasabbik szemébe Midoriya.

- Figyelj - sóhajtott komolyan. - Sokkal jobban tudom, mit érzel, mint hinnéd. És igen, menj vissza - mosolygott rá. - Mindenki sokkal nyugodtabb és boldogabb lenne, ha tudnák, hogy nem tettél semmi butaságot.

Izuku már nyitotta a száját, de a másik előbb szólalt meg.

- És ne mondd azt, hogy nem szoktál semmi hülyeséget csinálni - nevetett fel hangosan. - Mert mindig ez van. Komolyan, elküldöd mindenkinek a jelenlegi helyed, és várod, mi fog történni? Vagy egyedül próbálsz megvédeni egy kölyköt egy gonosztevő ellen? Néha elég problémás vagy - sóhajtott drámaian.

Midoriya is felnevetett, nem tudta visszatartani. Végre egy kicsit könnyebbnek érezte az összes terhet, ami eddig a vállára nehezedett.

- Na, gyere! - állt fel a másik mosolyogva.

A zöld hajú felé nyújtotta a kezét, és felhúzta a földről.

- Felhívom a többieket.

Elővette a telefonját, pár csengő után megszólalt.

- Hali! Aha, velem van - mosolygott halványan Izuku-ra. - Szólj a többieknek, hogy jöjjenek a kollégiumhoz! Itt találkozunk - rakta le.

Midoriya egy kissé összerezzent.

Most tudatosult benne, hogy nem sokára ott fog állni az összes osztálytársa előtt, és valahogyan ki kell majd nyögnie, mi a fene is folyik itt pontosan.

A másik észrevette ezt rajta, így bátorítóan a vállára rakta a kezét.

- Hé, nyugi. Csak mondd el, mi történt. Senki nem fog lenézni. Csak... legyél őszinte - mosolygott rá.

Izuku egy kissé megkönnyebbült, örült, hogy ott volt a fiú, és felrántotta egy rossz pillanatában.

- Köszönöm - pillantott rá elpirulva a boldogságtól.

- Nincs mit, Midoriya.