Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

9

Algofóbiás, és hemofóbiás emberek számára figyelmeztetés! 

Fájdalom és vér (kissé sokáig tartó) pontos leírása!
(Kb. a felétől)

- Deku! Balra!

A hangra Midoriya egyből elfordította a fejét, és így időben ki bírta védeni Ojirou csapását. Visszatámadott, egy erős rúgással kirepítette a ringből, amit a csengő hangos jelzése tudatott velük.

- Köszi, Kacchan!

Mindenki meglepődött, hogy ez a kettő mennyire jól bírt dolgozni az All Might álltal adott meglehetősen furcsa feladaton.

A valamikori első számú hős azt találta ki, hogy párokat alkotva fognak egymás ellen harcolni a diákok.

Mindig egy-egy elleni csaták voltak, a másik diáknak pedig a bekötött szemű párját kellett irányítania.

A két csapat közül mindig csak a "kihívónak", tehát annak a csapatnak kellett vakon harcolnia, akik a párok számai szerint következnek a feladatban.

A szőke férfi azt mondta "Segíti a bizalom fejlődését, és gyorsítja a reflexeket", de lehetett látni az arcán, hogy a gyerekesebb fele igazából csak arra tud gondolni, kik lennének jók egy párként.

Természetesen becsületes, kedves ember lévén azokat, akik együtt voltak, egy párba rakta, így Ochaco és Tsuyu, Jirou és Yaomomo, valamint Mina és Hagakure elég könnyen legyőzték a többieket.

Izuku levette a kendőt a fejéről, majd lement a kis emelvényről, és kihúzta párja ellenfelét a kis dobozból, amit All Might tartott felé.

Midoriya-nak el kellett mosolyodnia. Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna.

***

Néhány perc múlva már Katsuki állt a harcmezőn, a szemét fekete kendő takarta.

Megpiszkálta a kis műszert a fülébe, ellenőrizte, hogy be van-e kapcsolva, majd idegesen előre nézett.

Fogalma sem volt, ki áll előtte, és várja úgy a kezdetet, mint ő.

Ez volt a másik nehézsége a feladatnak. Nem tudhattad, hogy a párod kit húz, és magadtól kellett rájönnöd.

Midoriya természetesen Ojirou egyetlen ütéséből felismerte a fiú harcstílusát, de ez Bakugou-nak nem volt olyan könnyű.

Lassan elkezdődik a csata, de azt se érezte, hogy valaki felmászott volna az emelvényre, hiszen az meg se mozdult.

Irritáltságában mordult egyet, majd próbált öszpontosítani, de még egy apró lélegzetvételt se hallott.

Valamelyik lány lenne?

Nem, még Momo szippantásait is meghallja, pedig ő veszi a leghallkabban a levegőt közülük.

Megszólalt a hangos berregés szerű csengő, ami jelezte a kezdést, és kizökkentette Katsuki-t a gondolataiból.

Akárki is van a ringben, már akár mögötte is lehet, hogy megtámadja, de Midoriya még egy apró hangot sem adott ki.

- Deku, mondanál végre valamit?! - vesztette el a türelmét a szőke.

- Csak robbants egyet! Olyan nagyot, amilyet tudsz! - kuncogott Izuku.

Bakugou megtette, a hatalmas robaj mögött még egy vékony hangú sikítást is hallott, valamint a győzelmét jelző csengőt.

Midoriya egy pillanatig nem hallatott semmilyen hangot, majd hangosan felnevetett.

Katsuki levette a kendőt a fejéről. Mikor lenézett a ringből, a kiterült, sápadt Mineta-t látta, ahogy gyorsan kapkodja a levegőt. Neki is fel kellett röhögnie.

A két fiú kacagott, majd a kezdeti meglepődés után az osztálytársaik is csatlakoztak.

***

- Úristen, hallottátok, hogy sikított Mineta? - röhögött fel Denki a fiúk öltözőjében.

- Le lehet szállni rólam! - vinnyogott az említett fiú.

Az osztály nevetett, sokan megálltak öltözködés közben, annyira kacagtak. Midoriya Katsuki-ra pillantott, ahogy a szőke kissé rekedtes nevetését hallgatta.

Bakugou felfigyelt Izuku tekintetére, és egy mosolyt küldött felé, amit a zöld hajú szavak nélkül is értelmezni tudott. "Szép volt a mai munka".

Midoriya szíve szinte kiugrott a mellkasából, ahogy ő is visszamosolygott a fiúra. Egy kissé leverte a víz, de egyszerre fázott is. Érezte, ahogy az arca enyhén felforrósodik, a szeme előtt szinte látta a rózsaszín ködöt.

Ma el kell mondania!

Ám ezzel még várnia kellett, mert a torka összeszorult, fájni kezdett. Jobban, mint valaha.

A meglepődéstől, és a hirtelen levegőhiánytól megrogyott a térde, meg kellett támaszkodnia a falban. A szeméből az erős fájdalom miatt könnyek csordultak ki, a térdére zuhant, nem bírta tovább tartani magát.

Az osztálytársai köré gyűltek, próbáltak segíteni, de Izuku nem is figyelt rájuk, levegőt próbált szívni, de nem tudott, a torkából a fájdalom átterjedt a tüdejébe.

Egyre feljebb jöttek a torkán a virágok, míg végül szenvedve köhögni kezdett, a padlóra zuhantak a szirmok, de ez nem volt elég. Még mindig égett a torka, egyre jobban szétterjedt mellkasában is a kín. Továbbra is köhögött, becsukott szemmel. Mikor halk cseppenést hallott, a padlóra nézett.

Vér.

Vörös vércseppek gyűltek a padlón, egyre nagyobb tócsában. A fiú csak tehetetlenül nézte, ahogy a szájából újra és újra piros cseppek folynak a földre, és elkezdenek folyni.

Mikor már úgy gondolta, meghal a fájdalomtól, a köhögése abbamaradt, és végre kapott levegőt.

A hideg végigszántotta a sebes torkát, de nem érdekelte, levegőért kapkodott, megnyugodott, hogy nem halt meg.

Majd felnézett.

Mindenki felette állt, döbbent, fagyos arccal.

Midoriya mégrémült, ahogy a sok szempár rá szegeződött.

Bakugou felé mozdult, ahogy lassan, lesütött szemmel felkászálódott, de ő kikerülte, és kifutott az öltözőből. Még a táskáját is otthagyta.

Izuku szeméből csak úgy hulltak a könnyek, ahogy rohant, rohant, valami olyan hely felé, ahol egyedül lehet, senki nem zavarja, és nem kell magát kevesebbnek éreznie amiatt, amivel született.