Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

4

A következő néhány napban a két fiú között semmilyen párbeszéd nem történt. Nem hogy párbeszéd, szinte egymásra se néztek.

Izuku először azt hitte, hogy ez majd segít "kilábalnia" Katsuki-ból.

Ez nem így lett. Midoriya csak szörnyen érezte magát, rémálmok gyötörték, és annyit sírt, mint azelőtt soha.

Nem gondolta, hogy ilyen fájdalmas lesz neki, ha nem beszélnek.

Pedig az volt.

Szinte fizikai fájdalmat okozott neki az a néhány nap, ki akarta tépni a szívét, a lelkét, akármit, csak ne fájt volna annyira. Remegve, valamilyen pánikrohamhoz közeli állapotban feküdt a szobájában, és fájt neki. Minden.

Az összes gondolata Katsuki körül forgott, és akármikor a szőkére gondolt, elsírta magát.

De néhány nap után, minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Bakugou ugyanúgy kedves volt vele, úgy viselkedett, mintha nem is történt volna meg Izuku kirohanása.

De Midoriya észrevette, hogy a dolgok nem teljesen olyanok, mint azelőtt.

Ő sem bírta megmagyarázni, hogy mi is lett más, de egyértelműen nehezebb lett tőle Katsuki közelében maradnia.

A szőke folyamatosan kereste az indokokat arra, hogy valami nagyon apró helyen, nagyon apró ideig, de hozzáérhessen Izuku-hoz.

Ezek nem voltak többek az ujjai egy-egy apró simításánál, vagy éppen a válluk összeérésénél.

De Midoriya minden ilyen alkalommal szinte megőrült.

Sosem sikerült elkerülnie, hogy egy pillanatig ne olvadjon bele a másik érintésébe, és már annyira össze volt zavarodva, hogy azt se tudta, azt kívánja, bár Katsuki észrevenné ezeket, vagy inkább nem.

Semmiben nem volt biztos, Bakugou apró érintései annyira egyszerűek voltak, hogy nem jött rá, miért is csinálja ezt a fiú.

Túl sok lehetőség volt, túl sok rossz végkifejlet, és túl kevés remény.

Izuku fejében egy apró hang újra és újra megszólalt.

Ne is merd többnek nézni ezeket! Te csak te vagy, nem érdekled, soha nem is érdekelted, és nem is fogod.

Így Midoriya csak tűrte.

Tűrt mindent.

Az érzéseit, a kétségeit, az érintéseket, a fejében lévő hangocskát.

***

Ahogy az ősz egyre hidegebb lett, mindenki bent akart maradni a kollégium épületében.

Midoriya viszont sokszor járt ki a cseresznyefához, amely most nem gyönyörű rózsaszín virágokkal volt borítva. Egyszerű fa lett a fagy eljövetelével, olyan lett mint a többi. Kissé kopár, és elhagyatott.

Izuku talán kezdett megőrülni, de rokonszenves volt neki a fa.

Ő is pontosan így érezte magát. Száraznak, egyedülinek.

Midoriya talán azért is járt ki hozzá, mert a füzetébe írogatott olyankor.

Ez egy másik füzet volt, nem az, amiben a hősöket elemzi. Ez egy fekete bőr borítású füzet volt, amit az ember határidőnaplónak néz.

Mit is írt bele?

Az érzelmeit. Legalábbis abban próbálta meg megfejteni azokat.