Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

7

Midoriya a következő napokban rendszeresen járt Midnight-hoz órák után. A nő mindig kedvesen fogadta, és hagyta, hogy végre kibeszélhesse valakinek a lelkét.

A dolgok egy bizonyos péntek délutánig jól is mentek.

Izuku akkor jött vissza a tanárral való beszélgetésről, és mikor belépett Bakugou fogadta az ajtó mögött.

- Kacchan? Szia! - mosolygott a zöld hajú, bár látta, hogy valami nincs rendben. Ezt Katsuki arcáról könnyen le lehetett szűrni.

- Mi mostanság ez a sok szaros programod, he?! - támadta le a fiút.

- Plusz órák - mentegetőzött Midoriya.

- Mégis kivel? Kirishima-ék folyamatosan a nyakamban lihegnek, hogy mi a faszért nem vagy itt! Nem akarom folyamatosan azoknak a hülyéknek a nyávogását hallgatni, a kurva életbe is! - darálta le idegesen.

Á, hát persze.

Midoriya már pont azt gondolta volna, hogy hiányolja őt. A szőke mondatai úgy húzták vissza a valóság talajára, majd verték bele a földbe, hogy Bakugou ezt észre se vette.

A szőke csak arra figyelt fel, ahogy Izuku lehajotta a fejét, és elindult a szobája felé.

- Persze, ha akarják, lemondhatom őket - mondta még, vissza se nézve a döbbenten álló Katsuki-ra.

- Deku, mi a... - suttogta még ő, de ezt Midoriya már nem hallotta, mert már a liftben állt, és a felfelé vezető gombot nyomta meg.

***

Izuku becsukta az ajtaját, majd nekidőlt, és végre felemelte a fejét. Az arcán könnyek csorogtak le, halkan szipogott a mellkasát szorító kín alatt.

A torka elszorult, és érezte, hogy a kis lila szirmok feltörnek a torkán. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a kezét, így az apró virágok egyenesen a földre estek.

- Ezt eléggé elcseszted.

Midoriya fátyolos szemmel felnézett a pólóban és farmerben álló Képzelet-Kacchan-ra.

Csak még jobban sírt, ahogy a szeme előtt látta, mennyire is romlottak az esélyei. Óráknak tűnő percekig sírt, majd mikor úgy gondolta, végre képes abbahagyni, ismét rátört a szomorúság, és a kín, egy újabb, erősebb hullámban.

Végül befeküdt az ágyába, és álomba sírta magát.

***

- Annyira béna vagy, komolyan.

- Hogyan is akarod, hogy kedveljen?

- Mit akarsz tőle, hogy szeressen? Ne légy nevetséges!

- Olyan idióta vagy.

Izuku egy fekete folyosón futott, körülötte hangok suttogtak, majd egyre hangosabbá váltak, míg végül kiabálásokká fajultak.

- Semmi esélyed!

- Nem is a fiúkat szereti!

- Téged pedig csak annyira sem!

Midoriya megrázta a fejét. Nem akarta hallani. Túlságosan félt a valóságból.

Csak futott, egyre jobban fáradva és lihegve, míg végül nekiment a koromsötét semminek, és a hátsójára esett.