Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

3

A következő hétfőn Midoriya sikeresen elkerülte a lebukást, bár sok esetben eléggé nehéz volt fenntartani a látszatot, hogy csak megbetegedett.

A nap végére rájött, hogy jobb lesz, ha ilyenkor inkább kikéretődzik a mosdóba, hiszen ott biztosan nem látja meg senki.

És ez így ment, nap, mint nap.

Az osztály elhitte, hogy csak valami nátha lehet. Mikor megkérdezték, miért nem megy el Recovery Girl-höz, Izuku csak annyit mondott, hogy nem akarja egy ilyen apró dologgal zavarni, hiszen úgyis ki fog belőle gyógyulni, csak idő kérdése.

Tehát a folyamatos színlelésen kívül minden ugyanolyan maradt. Midoriya néha elment az osztály tagjaival ide és oda, és mindig együtt akarták megfolytani Minetát egy-egy beszólása után.

Csak Katsuki változott. Izuku először nem is vette észre, annyira apró volt a változás, de egy idő után neki is feltűnt.

Bakugou kedvesebb lett. Főleg vele. Néha csak indokolatlanul Midoriya-ra nézett, és egy aggódó pillantást küldött neki. Vagy az, hogy máshogy kezdte el használni a "Deku" nevet. Eddig agresszívan és lenézőn mondta, de most... valahogy kifürkészhetetlenné vált, ahogyan mondta.

Persze a folytonos kiabálás, káromkodás, és hülye neveken hívás nem állt meg, ezek szinte már a szőke fiú személyiségé váltak.

De ezen nem kell meglepődni. Midoriya pontosan tudta, hogy a Bakugou családban így szokás. Ott a kiabálás és az erőszak egy része a nevelésnek. Talán a legkedvesebbnek akkor látta Mitsuki-t, amikor vele, vagy az anyukájával beszélt.

Egy különbség volt közte és a fia között, mégpedig az, hogy ő kimutatta, hogy tiszteli az embereket. Míg ő kedvesen viselkedett a barátaival és ismerőseivel, természetesen az ő sajátos stílusában, addig Katsuki-ban csak az vette észre a tisztelet leghalványabb szikráját, aki ismerte. Nem csak úgy látszatból, hanem tényleg ismerte.

Amikor Ochaco ellen harcolt, szinte csak Izuku tudta, hogy miért nem fogta vissza magát. Mert tisztelte a lányt, és tudta, hogy erős, így szinte ösztönből tudta, hogy minden lehetséges mozdulatra fel kell készülnie.

De Midoriya-nak most nem volt ideje a fiú családi hátterén rágódnia. Ugyanis Katsuki napról napra egyre normálisabb és kedvesebb lett, ő pedig ebbe szinte beleőrült.

Apró jelek, amiket talán túl soknak is gondolt, amik lehet nem is azok voltak, mint aminek hitte őket.

Az egyik alkalommal Bakugou egyszerűen megpaskolta a vállát egy edzés után az öltözőben, majd kiment. A kis mozdulatot senki sem látta, már csak annyit, hogy Midoriya zakatoló szívvel áll, és levegőt is elfelejt venni néhány pillanatig.

Aztán el is szégyelte magát, szinte egy másodperc alatt.

Hogy miért?

Mert arra gondolt abban a pillanatban, hogy bárcsak ott maradt volna még a keze, bárcsak soha ne engedte volna el.

De egy másik eset az volt, amikor Midoriya éppen a nappaliban nézte a tévét, amikor hirtelen egy lágy érintéssel valaki végigsimított a haján.  Érezte, tudta, hogy ki volt. És igaza is lett. Mikor felpillantott, Bakugou-t látta maga mögött.

***

Izuku egy hét után már nem bírta.

A kirohanása oka az volt, hogy Katsuki a konyhában, természetesen ismét úgy, hogy senki nem látta, megpaskolta a hátát. Ennyi. Csak ettől az apró érintéstől vörösödött el, ennyitől vált működésre nem alkalmassá az agya.

Amint újra bírt gondolkodni, kiviharzott a kollégium épülete elé. Le kellett ülnie a lépcsőre, mert szinte elájult.

Egy fél perc sem telhetett el, amikor az ajtó kinyílt. Midoriya fel sem nézett, mint mindig, most is csak egyetlen mozdulatáról megismerte a fiút.

Katsuki mellette foglalt helyet, a kezében egy poharat tartott, tele vízzel.

- Jól vagy, Deku? - kérdezte.

Már megint. Már megint az a "Deku" ahogyan csak ő bírja kimondani. Izuku nem bírta megmagyarázni, mi volt benne más, de könnyen el bírta különíteni attól a "Deku-tól" amit bárki más mondott. Uraraka "Deku-ja" könnyed volt, lágy és vidám. A többi ember "Deku-ja" pedig egyszerű volt, nem csoda, hiszen nem is ismerte őket, maximum a hősök hívták így, akikkel gyakorolt.

De ez a "Deku" más volt. Midoriya-ból egy olyan hatást váltott ki, amit sosem gondolta volna, hogy egyetlen szó csinálhat. Kirázta a hideg, mégis elkezdett izzadni. A gerince mentén mintha egy villám ment volna fel, a szemét ellepte a rózsaszínű köd. Minden egyszerre volt túl lassú és túl gyors, egyszerre érezte magát a mennyekben és a pokol legmélyén. Utálta és imádta ha ezt a "Deku-t" hallotta.

- Hoztam vizet, hátha jobban leszel - adta a kezébe a poharat Katsuki egy rövid hallgatás után.

- Köszönöm - suttogta Izuku, ahogy a vizet nézte, de nem ivott bele.

Beállt közéjük a csönd. Az a kínos fajta, de igazából egyikük sem tett sokat ellene, amíg Bakugou el nem kezdett beszélni.

- Tudod, értem én, hogy nem komoly ez a hülye kis náthád, de ha rosszul vagy, tényleg jobb lenne ha elmennél orvoshoz. Most is, szinte tántorogtál, mintha haldokolnál. Ne akard tudni, hogy mennyire kibebaszottul megijedtem. Olyan voltál mint valami zombi egy filmből.

Izuku csak hallgatott.

Most is ugyanazt csinálta Bakugou. Nem lehet rájönni, miért is mondja azt, amit. Ez annyira idegesítő, csalódást keltő és... fájdalmas volt Izuku-nak, hogy nem bírt tovább. Miért csinálja ezt?

- Miért? - kérdezte hallkan Midoriya.

- Mit miért? - zavarodott össze Katsuki. Midoriya erősebben szorította a poharat.

- Kacchan, miért?! - kiáltotta Izuku, és ahogy még erősebben rámarkolt a üvegre, az a kezében összetört.

A víz vérrel vegyült, ahogy lecseppentek. Midoriya kezében szilánkok álltak, de nem érdekelte. A düh, és a lelki fájdalom miatt szinte nem is érezte. Csak megfordult, és maga után véres cseppeket hullajtva elindult a szobájába, ott hagyva Katsuki-t, aki a döbbenettől meg se bírt mozdulni.