MY TREASURES - ✓

After | SanSang

Yeosang szinte szerelmese a magas sótartalmú, hullámzó, kék végtelennek, s szinte órákig képes áztatni magát benne, ám az igazság az, hogy nyaralása legkiemelkedőbb pozitív részének mégsem ezt jelölné ki. Ugyan tetszik neki, ahogyan a vízről az arcába tükröződő napsugarak lágyan cirógatják puha bőrét, mégsem ez az, amire mindennél jobban vágyik. Amiért szinte egész lénye könyörög, az egy olyasféle lágy érintés, mely a mellette nyugodtan úszkáló, nem olyan régen még ismeretlen személytől származik, ki valami különös módon elvarázsolta, szokatlanul fészkelte be magát a kusza gondolatai közé.

Ugyanis San nem csak egy egyszerű helybéli Yeosang számára.

Hiszen abban a pillanatban, ahogyan családjával leparkoltak a kétemeletes apartman előtt, s kiszálltak a sötétkék autóból, íriszei azonnal egy másik lélektükörhöz kapcsolódtak, mintha mágnesként vonzották volna egymást, mintha már abban a pillanatban tudták volna, hogy kapcsolatuk a szimpla idegentől egy egészen más kategóriába fog szárnyalni - hiába nem mondták még ki ezt. Azonban kettejük története talán mégsem az első pillantásnál kezdődött, hanem ott, mikor San kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a várost a barnás tincsekkel rendelkező Yeosang-nak, amíg szülei elintézik a papírokat.

S Yeosang egy másodpercig sem habozott, hanem bőröndjét visszatéve a csomágtartóba indult el San mellett, akit nem érdekelte az, hogy a nem egészen egy hónappal idősebben egy bő és meglehetősen gyűrött, hófehér póló volt, hogy szemei alatt fekete karikák húzódtak kialvatlansága és az út fáradalmai miatt, hogy eleinte csak szótlanul nézelődött álmosságtól apróra húzódott szemeivel.
Mert ott és akkor egyedül arra tudott figyelni, hogy a nap fényében a kócos, világosbarna hajkoronája inkább aranynak hat, hogy arca mennyire különlegesen van formálva és berendezve, hogy mennyire egyedi külseje van, ám pont ez teszi olyan igazán széppé. Szemei fáradtan is ragyogtak, s úgy tükröződtek benne a világmindenség legapróbb dolgai is, akár a napsugarak, mikor a tenger felszínére érnek, s talán emiatt képes San elveszni bennük attól a pillanattól kezdve bármennyiszer és bármikor.

Ez pedig természetesen Yeosang-nak is feltűnt, ahogyan az is, hogy valami különös hatással van rá a szőke tincseket birtokló fiatalabb, hogy valami furcsát tesz szívével - mintha menekülni akarna, kiszakadni onnan.
De az is lehet, hogy csak azért dobog olyan őrülten, mert Yeosang akaratlanul is oda akarja adni San-nak, s ketyegője csak ki akar szakadni, hogy mindez a szó szoros értelmében sikerülhessen, azonban az idősebb mindössze csak arra tud gondolni, hogy nem akar szív nélkül maradni végleg, hogy reméli, ha ő a szőke hajúra bízza éltető szervét, akkor cserébe az ő birtokába kerülhet annak a féltve őrzött ketyegője, melyre az életénél is jobban figyelne.

Mert mind a ketten érzik, hogy ami kettejük között zajlik, az valami rendkívüli, s éppen ezért még a világ elől is óvniuk kell a szíveik között kialakult, már-már elszakíthatatlan, jelképes láncot.

- Nem akarsz kimenni a partra? - simít San az idősebb vállára szelíd mosollyal, mire ő azonnal felé kapja tekintetét, és aprót bólint jelezve, hogy mehetnek.

Mind a ketten lassan haladnak kifele, próbálnak nem törődni a folytonos hullámokkal, melyek egyensúlyukból akarják kizökkenteni őket, s úgy kerülnek egyre közelebb a forró homokba lepakolt holmijaikhoz, végül pedig leülnek a leterített pokrócra, szemben a kék végtelennel, és akkor, abban az aprócska momentumban Yeosang azt érzi, köztük is egy egész végtelen húzódik, hiszen ha innen ma este elmennek, hosszú kilométerek tolakodnak közéjük, ezt pedig a legkevésbé sem szeretné - San mellett akar maradni.

- Min gondolkodsz? - simít San a mellette ülő kezére, minek következtében Yeosang muszájnak érzi, hogy felemelje bús íriszeit, elemelje a sós vízű kékségről, s a másik szemeibe nézzen velük.

- Nem akarok elmenni innen - dönti fejét a fiatalabb izmos vállának, miközben összekulcsolja ujjaikat. Közelében sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, nem akar hazamenni.

- Nem akarom, hogy elmenj, de te is tudod, hogy muszáj - apró puszit hint a barnás tincsek rengetegébe, s ezúttal ő az, aki keserű mosollyal szemléli az előttük húzódó végtelent.

- És mondd, hogy lesz ezek után? - húzódik el Yeosang éppen annyira, hogy szíve elrablójának arcát tudja szemlélni. Reméli, legalább az választ ad a talán megválaszolhatatlan kérdésre.

- Nem tudom, de nem akarom, hogy itt vége legyen - jelenti ki San, ezidő alatt pedig tekintetét ő is Yeosangra vezeti, így arcaik vészesen közel kerülnek egymáshoz, ám ők most nem gondolnak ilyenekre, helytelen és helyes dolgokra, csak egymásra tudnak összpontosítani.

- Vége? Minek? - zavartan kérdezi meg Yeosang, hiába sejti, miről van szó, ám az igazság az, hogy megbeszélni sem igen volt idejük ezt ebben a kettő hétben.

Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy érzelmeik kibontakozását figyeljék minden egyes pillanatban.

- Annak, hogy úgy tekintsek rád, mint senki másra - mosolyodik el halványan San. - Hogy mellettem legyél - simítja egyik kezét Yeosang puha arcára, s úgy vizslatja tovább varázslatos, csillogó íriszeit. - Nem akarom, hogy elmenj, és magaddal vidd ezt az érzést, ami most kavarog bennem. Hagyd itt, és engedd, hogy akár a végtelenből is te legyél nekem az egyetlen.

- Melletted akarok maradni - harap alsó ajkába Yeosang, hiszen nem szokása a könnyek hullatása, ezúttal mégis vissza kell fognia feltörni kívánkozó, keserves zokogását. - Úgy akarok az egyetlened lenni, hogy nem választanak el minket kilométerek.

- És ha megígérem, hogy amint lehetséges, újra találkozunk, akkor leszel az egyetlenem a végtelenen túlról is? - húzódik San még közelebb néhány centivel, s az eddig Yeosang arcát simogató kezét az idősebb derekára helyezi.

- Az univerzum bármely pontjáról szívesen leszek az egyetlened - mosolyodik el halványan, kissé szomorúan, ám mégis őszintén Yeosang, s San-nak nem kell több, hogy lágyan birtokba vegye az idősebb puha párnácskáit, s annak a végtelentől sós ízét érezhesse meg, mely talán a legjobban jellemez minden közöttük lévő érzelmet és köteléket, hiszen ők ketten végtelenül elvették a másik eszét.

Végtelenül beleszerettek egymásba.