MY TREASURES - ✓

Last | Minsung

ㅣÉn tényleg, olyan igazán nagyon sajnálom, de te sem tudtál megmenteni önmagamtól.ㅣ

Megpróbáltad — nem sikerült.

Bizonyára nem tudod, most vagyok itt utoljára, most látogattalak meg a legutolsó alkalommal, de erről nem ejthetek egyetlen aprócska említést sem.

Muszáj, hogy most legalább minden tökéletes legyen.

Boldoggá akarlak tenni, megadni neked azt a szeretetet, amit érdemelsz, mert te, Han Jisung, a hatalmas világ csodája vagy, aki olyan igazán nagyon megpróbált segíteni rajtam ‐ egy reménytelenen.

Sajnálom, hogy nem sikerült, hogy ugyan próbáltad elűzni démonjaim, azok újból s újból visszatértek kísérteni. Letelepedett elmémben a konstans félelem a meg nem feleléstől és a feleslegessé válástól - mert tudom, egy ilyenre nincsen szüksége a világnak.
És hidd el, neked sincs rám szükséged.

Minden egyes este reméltem, hogy semmissé válik ez a feszítő érzés a mellkasomban, hogy nem akarja saját testem összeroppantani lelkemet, hogy másnap átszakad a gát, s kiszabadulnak a bennem fogolyként raboskodó érzések.
Fel akartam szabadulni. Érezni akartam; nevetni, sírni, örülni, zokogni, félni, szabadnak lenni, szomorkodni, magasan szárnyalni, a mélybe zuhanni.
Még a legveszélyesebb érzelmi hullámvasútra is kiváltottam volna jegyemet, ám mintha ketrecbe zártam volna önmagamat, s nem léphettem volna a változás útjára.
Tehetetlen voltam.
Még mindig tehetetlen vagyok.
De akkor is tenni fogok mindez ellen.

Muszáj, hogy kiszabaduljak a rácsok közül, mert úgy érzem, lelkem börtöne ez a földi test, melybe be van zárva.
Maga a létezés az én zárkám, hiszen mit sem ér, ha nem tudom átélni a mindennapokat.

Csak tengődök — olyan vagyok, mint egy hánykolódó csónak az élet hatalmas tengerén, melynek semmilyen irányban sem lehet látni a végét.
Így hát egyetlen út maradt; belerántom önmagamat a végtelen sötétségű mélységbe.

Véget akarok vetni az utamnak, melynek semerre sem látom a végét, a pozitív végkifejletet, ami adna bármiféle értelmet, célt, motivációt ‐ hiszen ezek hiányával minden teljesen üres.

Mintha nem lenne értelmük a dolgoknak, mintha egy burokba lennék zárva, mely tompítja a világ zaját, s csak gondolataim ezrei hatnak egészen fülsüketítőknek.
Az őrületbe kergetnek.

Akarok valamit - konkrétan bármit -, ami ad valamiféle érzelmi löketet, amitől érezhetem, hogy élhetek.
A gond mindössze az, hogy ilyet sehol sem találni - bennem romlott el valami teljenes és visszafordíthatatlanul; reménytelenül.

Talán szimplán csak ezt érdemlem.

Nem érdemelhet mindenki a boldogságot — ezt én el is fogadom.
Mégis egészen eddig azt reméltem, járhat valami nekem is, valami több, még akkor is, ha csak egy nagyon kicsike, de vágyom a felpezsdülést. Ki akarok törni az érzelemmentesség kalitkájából, s üvölteni akarom az egész univerzumnak, hogy élek, s létezem.

És tisztában vagyok azzal, hogy te tényleg megpróbáltál kiráncigálni ebből az állapotból, én pedig olyan igazán hinni akartam ennek a sikerességében.
De az idő telt, te pedig ugyan mellettem voltál mindig, a változás szele mégsem süvített át rajtam - sajna még akkor sem, mikor bevallottad irántam érzett, lágy érzéseid.