MY TREASURES - ✓

On The Rocks | Seungjin

Hyunjin éjfekete hajzuhataga nem omolhat szabadon meg-megcsillanó íriszei elé, ugyanis lágy, tengerparti szellő kap gyengéden a puha tincsek közé, ez pedig már-már hibátlan orcájának még megnyerőbb vonásokat tulajdonít — mintha az ő helye pontosan itt lenne, egészen beleillik az ilyenkorra feléledő természet minden gyönyörébe és hibájába. Vékony lábait komótosan helyezi egymás elé az egészen sötét úton, s így halad célja felé, mely tompa gondolatai közé fészkelődött, s nem kíván távozni, ahogyan az a gyötrő ragaszkodás sem, melynek tudja, tilos lenne léteznie.

Mégsem tud nem szeretni — nem képes gyengíteni viharos érzésein, melyek fellegeket nyaldosó hullámokat eredményeznének lelke tengerén, hogy azok majdan sziklákba csapódva jussanak el a kudarc mezejére, mégis sorra tovább próbálkozik, s nem adja fel, nem lesz szélcsend, nem apadnak a hullámok, sőt, mintha minden egyes pillanat csak magasabbra és magasabbra emelné, honnan zuhan mindenféle búcsúszó nélkül.

Lépegetői a partra viszik, hol az utcai lámpák fénye már igencsak gyér megvilágítást biztosít, mégsem zavarja ez a fiatalt abban, hogy a hatalmas sziklákon ingatagon másszon, majd lábait lelógassa egyikről, így pedig, ha esetleg jönne egy nagyobb hullám, a kemény falnak csapódva vizcseppecskéket fröcskölhet Hyunjin fekete farmerrel borított lábszárára.
Ám őt ez teljes egészében hidegen hagyja, mivel az egyedüli célja ezen az estén, ezen a helyen, ebben az életben a felejtés — Kim Seungmin elfeledése.

Kezében szorongatott üveg tetejét rutinos mozdulattal veszi le, majd ajkaihoz emeli, s nagyokat kortyol, hogy a magas alkoholtartalmú folyadék kegyetlenül marja torkát, hogy koncentrálhasson erre a kellemesen kellemetlen érzésre, aztán pedig momentumok kérdése csupán, hogy fejébe lóduljon az ital hatása, s szinte arcon csapja ez a szédületes következmény.

Valahogy kevésbé érzékeli a világot, mégis jobban; feltűnik neki, milyen szép ma a Hold, hogy ragyognak a számára kissé elmosódó csillagok, hogy sodorják a világ mocskát a habzó hullámrengetegek; elfeledi, mi történt aznap, mi lenne a kötelessége, mi lenne a helyes, mi az a veszély, mi a mérték, kiknek kellene számítaniuk — egyedüli személy, akit nem tud elfelejteni, az még mindig a barna hajú szerelme.

S talán minél jobban menekülne szíve hullámai elől, minél jobban feledni akarna, annál jobban válik ez lehetetlenné.

Üvegének tartalma egyre inkább megfogyatkozik, minden csak tompul és tompul, látását már közel sem lehetne élesnek tituálni, gyatra egyensúlyérzéke ezen a helyen egészen veszélyesnek mondható, már azt sem igen tudná megválaszolni, ki is ő; lényegében nem tud semmit. Nem tudja, miért hullámzik egy végtelen előtte, miért ragyognak azok az átkozott pacák a fellegekben, miért világít a fehéres korong a magasban - Hyunjin egészen tudatlan.

Mégis ezen a sötét éjjelen is gondokkal van tele a feje, s ugyan már mindent teljesen elfelejtett, Seungmin továbbá is tökéletesen jelen van elméje minden egyes, aprócska területén; a rengeteg vita, a családok közötti feszültség, a megannyi akadály, korlát, hullámok által sem átszakítható gát, végül pedig azok az ostoba érzései, amiknek nem képes megálljt parancsolni.

Nadrágjának hátsó zsebében állandóan tart egy közös képet, s mondhatni, az szívének egy kegyetlen darabja - már teljesen hozzánőtt, részese, ahogyan az is, hogy megrögzötten kapaszkodik Seungmin minden egyes porcikájához. Ezen az estén mégis felejteni akar, kitörölni életéből a fájdalmas szerelmet, mely sosem teljesedhet be, ezért előveszi a megviselt, nem éppen mai fotót. Hosszú perceken át vizslatja az összes aprócska pontját; azt, hogy milyen közel vannak, milyen széles a mosolyuk, milyen nagyon boldognak tűnnek — akkor még Hyunjin is elhitte, hogy létezhetnek ők együtt. Mára azonban belátta, hogy nem létezhet az, hogy ők ketten együtt, érzelmei mégis ellene vannak, s ezáltal egy csatát vív elméje és a reménye, de a győztes fél egyelőre kérdéses — vagy már rég eldőlt a küzdelem.

Egyre csak ismételgeti magában, hogy muszáj megálljt parancsolnia szívének, hogy tovább kell lépnie, s megadni a lehetőséget egy igazán boldog életre, el kell felejtenie szerelmét, s ha ez az alkohol által nem sikerült, legalább annyi haszna legyen, hogy hirtelen, visszafordíthatatlan döntéseket hozzon; aprócska darabokra tépi a fényképet, s a végtelenbe küldi a szabad szelek szárnyán.

Viszont ez sem éri el a várva várt hatást.

Továbbá is éppen olyan nagyon szereti Seungmin-t, nem képes arra, hogy elfojtsa ezt a szerelmet, hogy a semmibe hajítsa, s elfeledje. Szüksége van szíve választottjára, kitől el sem tudott búcsúzni, hisz' már minden azelőtt darabokra omlott szét — pont úgy, mint mikor egy hullám mossa el a homokvárat. Mindig is tudta, veszélyes ez a szerelem, de nem volt képes megállítani a szívében lakozó, egyre erősödő emóciókat, ahogyan most sem megy neki. Úgy érzi, percről percre csak jobban beleszeret a fiúba, aki belevéste nevét szívébe, aki megváltoztatott valamit végleg, teljesen visszafordíthatatlanul.

És most, mikor már tényleg senki nem jár az utcákon, mikor minden kihaltnak tűnik és elhagyatottnak, mikor az alkohol elfeledteti vele a dolgokat, emlékeiben csakis egy arc jelenik meg élénken, s tudja, életét is áldozná azért, hogy újból közelébe lehessen szerelmének, újabb esély járhasson kettejüknek - vagy legalább utoljára láthassa.