MY TREASURES - ✓

Catch me if you can | Jeongchan

[Chan]
Iniiieeee

[Jeongin]
??

[Chan]
Öltözz fel, és gyere!

[Jeongin]
Mikor? Hova? Miért?

[Chan]
Most.
És ne kérdezz
ennyit, csak gyere

[Jeongin]
Nem akarok

[Chan]
Jeonginie

[Chan]
Kérleek

[Jeongin]
Ma itthon terveztem maradni

[Chan]
Változtass a tervezéseden

[Chan]
A kedvemért!!

[Jeongin]
Mit meg nem teszek érted...

[Chan]
Remek!!
Már a ház előtt
vagyok, siess!

[Jeongin]
5 perc

Valójában alig telt két percbe, míg a fiatalabb felöltözött, s elkészült, Chan pedig vigyorogva várta a kapuban, hiszen örült, amiért sikerült rávennie a fiút, hogy kijöjjön.
A fiút, kiért jobban dobog a szíve, s a fiút, kinek a ketyegője az idősebbtől akar szinte kiszakadni mellkasának börtönéből.

Közvetlen egymás mellett sétálnak leplezhetetlen mosollyal, Chan pedig nem tud nem arra gondolni, hogy mennyire szívesen fogná meg Jeongin kezét, s már szinte éppen rá is venné magát, csak a fiatalabb, sötétbarna tincsekkel rendelkező ekkor szólal meg.

- Chanie, hova megyünk? - fordul úgy, hogy szemkontaktust teremthessen, ám odafigyel az előttük húzódó útra és a gyalogosokra is.

- Egy parkba - felel határozottan Chan, ám rendesen meglepődik, mikor erre egy látványos fintort kap.

- Tényleg egy park miatt rángattál el otthonról? - értetlenkedik Jeongin, az idősebb pedig már arra gondol, hogy oda kell figyelnie, nehogy lelépjen a másik, s egyedül hagyja.

- Nem egy egyszerű park miatt - csóválja nemlegesen fejét Chan, mire a szőke tincsei kicsit összekuszálódna feje tetején. - A kedvenc parkom miatt.

- És az melyik? - érkezik a kérdés a fiatalabbtól, akinek lélektükreiben egyszerre kíváncsi és gyermeki csillogás tükröződik, melytől olyan angyalinak és ártatlannak tűnik egész lénye, ezt pedig Chan elmondhatatlanul imádja.

- Majd meglátod - kacsintás kíséretében felel, és hatalmas kár, hogy azutan tekintetét az útra szögezi, s nem láthatja Jeongin csupa piros színben pompázó orcáját.

Azonos, kimért tempóban váltogatják lépegetőiket az egyenletes talajon, miközben Jeongin teljesen Chan vezetésére bízza magát, hiszen csak ő tudja, hova is mennek pontosan, ezért a barna hajrengeteggel rendelkező megengedheti magának, hogy olykor felpillantson az égboltra, nézhesse annak gyönyörű, kék színét, a különböző formákat öltő felhőket, majd csak akkor képes visszatérni a valóságba, mikor a mellette sétáló megemberelve magát kulcsolja össze ujjaikat, emiatt a cselekedet miatt pedig a fiatalabb zavartan harap alsó ajkára pirosas arccal, s mind a kettejük szíve egyszerre kezd el őrült tempóban dobogni.

Néhány, szinte pillanatok alatt elröppenő perc múltán elérkeznek egy nem túl sokak által látogatott parkba, amin belül még mindig Chan vezeti a fiatalabbat, aki rendesen meglepődik, mikor az, amit a szeme előtt meg pillant nem más, mint egy játszótér.

- Azt ne mondd, hogy egy játszótérre hoztál - néz dühös tekintettel, és szinte kitépi kezét a másikéból, hogy nyomatékosítsa haragját.

- Kisgyerekeket játszótérre szokás hozni, nem? - vigyorodik el szélesen, ahogyan a közöttük lévő néhány évnyi, egyébként nem sok korkülönbségre utal, mire szerelmének pillantása csak még haragosabbá válik.

- Halott ember vagy, Bang Chan - kezd el közelíteni az idősebbhez határozott léptekkel, mire a másik lassan kezd el hátrálni, hatalmas, levakarhatatlan vigyorral.

- Kapj el, ha tudsz! - kacsint a fiatalabbra, majd száznyolcvan fokos fordulatot véve kezd el rohanni, Jeongin pedig azonnal igyekszik utána minden erejével.

- Elég elgondolkodtató, hogy most ki is a gyerekes - kiált szerelme után Jeongin, ám a rohanásban egyikőjük sem áll meg egy percre sem.

Rohannak végig az egész parkon, miközben boldogan kacagnak, s egy cseppet sem érzik magukat fáradtnak. Sőt, energikusabbak, mint bármikor máskor, Chan mégis lassítani kezd, majd mikor tudja, Jeongin elég közel van, hirtelen torpan meg, miközben meg is fordul, így a fiatalabb egyenesen a karjaiban köt ki, s az alkalmat kihasználva magához is öleli, ám közben szemkontaktust alakít ki, így tökéletes kilátása nyílik szerelmének pírosas színben úszó arcára.

- Mi-mit csinálsz? - halkan motyogja zavart tekintettel, mely nem képes elszakadni a másik íriszeiről.

- Amit már réges rég kellett volna - öleli Chan egyik karjával szorosabban szerelmének derekát, míg másikat egészen arcáig emeli, s néhány ujjával cirógatni is kezdi, majd teljesen elvarázsolódva húzza végig hüvelykujját puha, alsó ajkán, cselekedetét pedig végigköveti tekintetével, ám az végül visszatalál a másik íriszeibe. - Persze csak akkor, ha szabad - hajol közelebb, s suttogja ajkaira, melyektől már igazán nem sok választotta el.
Csupán néhány milliméternyi távolságra fészkelődhetett közéjük az egyre inkább felforrósodó levegő.

Jeongin azonban csak alig hallgatóan motyog valamit arról, hogy neki nincs ellenére, ám Chan nem abból tudja, hogy szabad, hanem a másik reakcióiból. Abból, ahogyan arca a piros minden árnyalatán végighaladva válik a legélénkebbé, ahogyan nem távolodik el egy kicsikét sem, ahogyan hangyányit megremeg karjában, ahogyan elszakíthatatlanul bújik ölelésébe.

És Chan nem is habozik egy másodperccel sem tovább, s úgy simítja Jeongin puha és édes ajkaira sajátjait, mintha évek óta erre vágytak volna, mintha minden és mindenki erre a momentumra várt volna - és egy kicsikét talán így is van. Érzelmesen, s gyengéden veszi birtokba Jeongin beszélőkéjét, ahogyan ezúttal már mind a két keze szerelmének derekán pihen, aki pedig minden köbmilliméternyi levegőt kiszorít kettejük közül azzal, hogy úgy simul Chanhoz, mintha sosem akarna elszakadni, mintha sosem akarná, hogy a végéhez érjen ez a végtelen pillanat.