MY TREASURES - ✓

Infinite | Hyunlix

Vörös tincsekbe kap a lágyan fújdogáló szellő, mely sós levegőt mozgat arra, amerre éppen a kedve tartja — ám rengeteg másra is hatással van mindez által; Felix látja íriszeivel, hogy a parton is felkavarja kicsikét a homokot, érzi, hogy lenge felsője alá szelíden belopakodik, s úgy cirógatja selymes tapintású bőrét.
A fiú lábait egészen lassan helyezi egymás elé, míg közelebb nem ér a végtelennek tűnő, kék víztömeghez, amelynek közvetlen partjára huppan le, hogy a hullámok monoton zaja megnyugtassa háborgó lelkét.
Mert van, hogy valami szétcsúszik, s ilyenkor ő ide menekül el a világ zaja elől — ide, ahol az éj leple elrejt minden kegyetlenséget, a Hold fénye pedig egyedül a víztükrön csillan meg, s ezzel azonos időben táncol a kiszámíthatatlan, mégis maga módján egyenletes hullámok hátán.

Tudja, nem kellene csak így eltűnnie, de mégsem cselekedik soha sem másképpen, ezzel pedig tisztában van az, aki igazán ismerni akarja őt — szerelme valójában az egyedüli, akinek fogalma lehet arról, hogy merre is kószálhat a szeplős ilyenkor, s mégis mi oka lenne erre, Felix pedig titkon vágyik arra, hogy Hyunjin ténylegesen felkeresse őt, majd ölelő karjai közt elbújva megvárják közösen a Nap köszöntését, s újabb esélyt adjanak az egész világmindenségnek is.
Ám Felix tudja, önmaga társaságában mindez elveszti jelentését, a súlyát, s a remény csak még jobban messzire sodródik — de már nincsen egyedül.

Figyeli a sós végtelent maga előtt, várja, hogy az enyhítsen az állapotán, levegyen válláról a világ súlyából, mérsékelje az élet nehézségeit, majdan, mikor mindezeket megtette, nyugalommal szolgáljon, de valami egészen olyasfélével, amely teljes porhüvelyén végigfutkosva sugall valami eufórikus érzetet, ami mintha kaput nyitna előtte — motiváció számára a végtelen, mégis ugyanakkor a megnyugvás is.

Habár igazándiból neki a végtelen valami olyan, ahol szíve megnyugszik, ahol tudja, biztonságban van, ahol nem bánthatja semmi és senki, nincsen fájdalom, bánat, csalódás, nem zuhan, nem törik össze, nem esik szét, hanem egy teljes egészet alkot meg önvalója. Nem kell ott félnie, szeretet öleli körül, s az a végeláthatatlanság csupán csak engedi, hogy belefeledkezzen egy apró, ám igencsak lényeges pillanatba, s talán még az idő is megálljon számára — mintha minden az ő akarata által működne.
Mintha a végtelen egyedül érte lenne, senki és semmi másért.

— Megint itt vagy — Hyunjin nem is kérdez semmit sem érkezésekor, szavai sokkal inkább kijelentésnek hangzanak, amolyan figyelemfelkeltésnek, hogy a fiatalabb megbizonyosodjon arról, hogy nem egyedül üldögél a csillagos ég alatt ezen az estén sem.

— Nem tűnsz meglepettnek — halkan csendül fel a szeplős fiú mély orgánuma, majd fejét kicsit oldalra fordítja, amint szívtolvaja leül mellé, s átkarolja derekát.

— Meg foglak én valaha érteni téged, Lixie? — érkezik a kérdés, ám nem vár rá választ, hiszen talán nem is tudják; majd a jövő dönti el. — Miért mindig ide jössz? Tudod jól, hogy én bármikor szívesen fogadlak.

— Meglehet, hogy valami soha véget nem érőn csakis a végtelen enyhíthet.

Talán percekig néma csendben üldögélnek, emésztik a kettejük közé hintett szavakat, próbálják felfogni azok súlyát, ám mindeközben szinte reflexszerűen csúsznak közelebb egymáshoz, míg Felix szorosan ölelő karok börtönében nem találja magát.
No de miért nyugtatja jobban a monoton szívdobogás hangja, mint a folytonos hullámzás?

Szemeit lehunyja, belefeledkezik a pillanatban. Szíve nyugalomra lel. Nincsen semmiféle probléma már, hiába nem is kelt még fel a Nap. Talán nem is kell az új remény; már minden rendben van. Biztonságban érzi magát. Nem roppantja össze az élet terhe. Nem zuhan, nem törik szét. Jól van. Jól vannak.
Boldogok, végtelenül boldogok.

— Tudod, könnyen meglehet, hogy mindezt hihetetlennek véled, mert számomra is az, de én téged végtelenül szeretlek. Egyszerűen nem tudok határt szabni, nem tudom korlátok közé szorítani, nem tudom irányítani érzéseimet. Az sem az én döntésem volt, hogy miattad kezdjen el gyorsabban és pillanatnyi megállás nélkül dobogni a szívem — halkan és bámulatos gyengédséggel csendül fel Hyunjin hangja, ám a tenger morajlása mégsem képes elnyomni. — De nem bánom, mert tudom, hogy neked szükséged van a végtelenre. Leszek a te végtelened, ha megengeded.

– Ostoba lennék nem engedni, ha mindez valóban így van — Felix az előbb hallottaktól kissé meghatottan fordítja szerelme irányába arcát, aki viszont nem is szól semmit sem, mert úgy véli, a szavak sokszor nem olyan beszédesek, mint a tettek.

Ezért hát cselekszik; talán egy egész végtelenre megállítja az időt azzal, hogy ajkaikat összeérintve kezd gyengéd csókba a hullámok monoton hangjával övezett, csillagfényes éjjelen.

__________
Boldog születésnapot, _Hopeless_Destiny_!💙🌊