MY TREASURES - ✓

Sunrise | SeongGi

| Seonghwa éppen olyan Mingi-nek, mint a felkelő Nap; lenyűgözi és megmenti a sötétségtől.|

A szőke hajú igazán korán kezdi nyitogatni pilláit, s azon nyomban ölelő karok között találja magát, ami miatt ajkaira lusta mosoly kúszik. Seonghwa nem képes arra, hogy tovább aludjon, s ugyan nem akarja felkelteni párját, hosszadalmas, már-már igazi végteleneknek tűnő percek elteltével borzalmasan megunja ezt a céltalan fetrengést, emiatt pedig kikászálódik az ágyból, így maga mögött hagyja szerelmének védelmező ölelését.

A székre dobott, hófehér pulóvert veszi fel, mely ugyan nem az övé, ám talán éppen ezért áll hozzá ilyen igazán közel. Orrához emeli a puha anyagot, s mélyet szippant a jellegzetes illatból, majd mikor elengedi, hagyja, hogy az anyag vékony alakjára hulljon, s elfedje őt szinte teljesen, ez a szituáció pedig kicsit olyan, mint mikor a Nap éppen csak felkelőben van; látszik már a fény (Seonghwa szépsége), mégsem teljes mértékben (eltakarja a bő pulóver), ez pedig olyan igazán titokzatossá teszi egész személyét ezen a fájdalmasan korai reggelen, szinte még hajnalon.

Komótos léptekkel hagyja el a szobát, figyel, nehogy túl hangosan nyissa ki az erkély ajtaját, hiszen arra biztosan megébredne párja, s meglehet, örülne most a társaságnak, mégsem önző; fontos neki, hogy legalább szerelme igazán kipihent lehessen. Maga mögött csak behajtja az üveges ajtót, s csak ekkor veszi észre, milyen hűvös is ilyenkor az idő; napfelkeltekor.

Otthonuk a város közepén van egy társasház hatodik emeletén, mely sokszor jelent problémát, ha esetleg a lift nem működik, azonban Seonghwa titkon rajong a közös lakásukért több okból kifolyólag is: az egyik az, hogy együttesen küzdöttek meg minden négyzetcentiméterért, minden egyes aprócska porszemért közös szenvedés van mögöttük, másik oka pedig az, hogy ezekben a korai órákban az erkély éppen a napfelkeltével szemben helyezkedik el, így végignézheti, ahogyan az előtte elterülő város mögül felkúszik a hatalmas tűzgömb a horizonton, s felébreszti az egész mindenséget végtelen fényével.

Ahogyan arcát cirógatják a sugarak, ő kezeivel megtámaszkodik a szürkés színű fémkorláton, s lehunyja szemeit, ajkain pedig halvány mosoly pihen. Arcát lágyan simogatja a sárgásnak tűnő fény, amitől egészen ragyogónak hat, mintha ő maga lenne a Nap, szőke tincseit pedig egészen az arany árnyalatába vezérli el, ezek összességétől pedig nem éppen valóságosnak tűnő látvány nyújt — olyan, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki, és soha nem térne oda vissza.

Mingit pedig ez igazán lenyűgözi — nem is érti, mi az oka annak, hogy kiérdemelt egy ilyen szépséget, kinek ez a jelző közel sem csak külsejére jellemző; lelke is éppen ilyen gyönyörűen tündököl. Azonban az igazság az, hogy Seonghwa ezt sosem látná be, sosem vallaná be, milyen csodálatos, ahogyan Mingi sem fogadja el, hogy rendjén van az, hogy egy párt alkotnak.
Szeretik egymást, más pedig nem számít.
(Egyedül a kölcsönös szerelem az, ami jelentheti bármit is — mindent.)

Seonghwa olyannyira a napfelkeltére koncentrál és a még szunnyadó városra, hogy észre sem veszi azt, hogy szerelme felébredt. Olyan, mintha érzékszervei tompábbak lennének; kevésbé lát, hall, érez — egyedül a hűvös szellő készteti borzongásra. Mingi pedig kissé csoszogva, hangtalan ásítást elnyomva lép az erkélyre, az elé táruló látvány pedig mosolygásra készteti. (Ám ő nem a sárga korong felemelkedését vizslatja.) Lassan sétál párja mögé, s óvatosan simítja annak derekára kacsóit, mellkasával hátának simul, állát pedig vállán támasztja meg, viszont így, ha kicsikét oldalra fordul, tökéletesen látja szerelmének arcát, melyet őszintén csodál.

Seonghwa felnyitja pilláit, s Mingi-re néz, lusta mosolya láttán pedig nagyot dobban szíve — holott már cselekedetei is hevesebb kalapálásra késztették ketyegőjét. Nem szól semmit, várja, hogy szerelme elemelje tekintetét az előttük elterülő város irányába, hogy egy kicsike rezdülés szemtanúja legyen, hogy valamiféle cselekedetet végezzen párja azon kívül, hogy őt nézi ahelyett, hogy a város ébredését kísérné végig lélektükreivel.

— Nézd a napfelkeltét inkább — suttogja halkan Seonghwa, s éppen csak egy aprócska kuncogás szökik ki enyhén száraz ajkai közül, melyen még így is megcsillan a korai, tompa fény.

— Éppen azt csinálom.