MY TREASURES - ✓

If You Heard | Junchan

Égboltozatot átszelő csillagképek titkait fejtegetni lehet, de Jun számára közel sem éppen olyan lényeges, mint az, hogy életének helyes útjára tegye lépegetőit, s szélsebesen rohanhasson a felhőtlen boldogság ölelő karjaiba. Reményei szerint megleli a helyes irányt, azonban mégis ott motoszkál benne a tudat, hogy a boldog élet egyetlen kulcsát hagyta éppen ott délután, mikor fájó szívvel elbúcsúzott attól a személytől, aki igazán megérti őt.
Csak az a probléma, hogy Jun saját magát sem érti; valahogyan azt érezte, hogy ha majd elengedi Chan-t, akkor neki könnyebb lesz, hogy nem fog érezni egy cseppnyi kötöttséget sem, s a szabadság egyenlő a boldogsággal - a gond csupán csak annyi, hogy így már nem tud kapaszkodni, s bármikor elsodorhatja a szél akár egy baljós irányba, és többé nem rántja vissza senki sem.

Szíve mélyén tudja, nagyot hibázott, s ez a tudat szinte összenyomja mellkasát - nem jut levegőhöz, hiszen a bánat, a kilátástalanság, a reménytelenség megannyi gyötrelmes emócióval karöltve telepedik rá, s mind egytől egyig letaszítják a mélybe, ahonnan fogalma sincsen, hogy hogyan tudna a felszínre törni. Ha élete egy viharos tenger, akkor annak legaljára száműzték le cselekedetei miatt, ugyanis a hullámok összecsaptak feje felett, míg végül fel nem adta a harcot - ám most mégis ismét fel akar jönni a végtelen kékség alól, s megint érezni azt, hogy igenis életben van.

Nem érdekli, mennyi az idő, vagy hogy milyen következmények lehetnek cselekedete után, ő útnak indul, s az éj sötétjében bandukol céltudatosan, hogy eljusson ahhoz a házhoz, aminek falai közt sokkal inkább otthon érzi magát, s ugyan érzései lehúzzák hangulatát, mégis ez a gondolat egy halovány mosolyt költöztet szép formájú ajkaira.
Megáll a jól ismert épület ajtaja előtt, ám hirtelenjében nem tudja, mitévő legyen. Nem akarja felkelteni a bent lakókat mind, csupán csak szeretne beszélni a fiúval, aki miatt újból és újból megdobban a szíve, akinek a gondolatára is szinte elkezd felemelkedni a magasba. Hezitál, hogy kopogjon, csengessen, telefonáljon, ám végülis az utóbbi mellett teszi le a voksát, így a készüléket előcsúsztatja zsebéből, kikeresi a megfelelő névjegyet, majd a zöld ikonra nyomva már tárcsázni is kezd. Alig vár néhány pillanatot, meg is hall egy igencsak fáradt, kicsikét rekedtes hangot, ami őt mosolyra készteti, viszont azután ismét beleszól a telefonba.

ㅡ Szia! Ki tudnál jönni?

Egyből a lényegre tér rá, s hallja, hogy Yuchan meghökken egy pillanatra, viszont mégis igennel felel, ami miatt Jun ajkain egy igazán széles és őszinte mosoly húzódik. Maga sem tudja tán', miért van itt, mit akar mondani, de hiányzott neki a fiú, s egész egyszerűen magához akarja ölelni - majd soha el nem engedni. Karjai közt tartva akarja átgondolni a dolgokat, talán megfejteni, merre tovább, rátalálni a helyes ösvényre - de az is meglehet, hogy mindezekre tudja a választ, s ez az oka annak, hogy ide vezetett az útja.

Nem vár sokáig, csupán csak néhányszor pörög körbe a kismutató az óralapon, s már nyílik is az ajtó, amin egy kócos fiú lép ki, s arcán tisztán látszik, hogy milyen fáradt, viszont mégis szívesen teszi meg azt a néhány lépést, ami még elválasztja őket. Fogalma sincsen arról, hogy mit akarhat Junhee, hiszen pár órácskával ezelőtt még nem éppen kedves szavakkal távozott - azonban neheztelni sosem lenne képes rá; neki annál sokkal-sokkal többet jelent.
Kíváncsian vizslatja az előtte lévő szempárt, viszont Jun egy percig sem rest; karjait azon nyomban a másik köré fonja, majd igencsak halk köszönömöket kezd motyogni szemeit lehunyva.

ㅡ Ugyan, mit köszönsz? ㅡ kérdez vissza a fiatalabb értetlenül, de természetesen a szoros ölelésüket mindennél jobban élvezi. ㅡ Semmit sem kell megköszönnöd ㅡ teszi hozzá halkabban, ám azután ismét csend áll be kettejük közé.

Azonban ez a csend közel sem zavaró - a rengeteg szavakká nem formált gondolat ott cikázik kettejük között, ugyanis a kisebb kérdezgetné a másikat, hogy mégis mi történt, mit keres itt, mi ez az egész, mégsem teszi. Jun pedig nem tudja, hogyan köszönhetné meg Chan-nak azt, hogy mellette van, megérti, szereti, nem hagyja magára, miatta sosem magányos, nem elveszett, megmutatja, hogyan lehet boldog, a dolgokat egytől egyig rendbe teszi, általa jól lehet, képes nevetni, szeretni, s egyszerűen annyi mindenért igazán nagyon hálás, hogy félő; egyszer belekezdene, sosem érne a végére.

ㅡ Köszönöm, hogy miattad képes vagyok levegőhöz jutni ㅡ mondja ki súlytalanul a szavakat az éj csendjébe, noha a jelentésük mégis sokkal komolyabb, mint azt elsőre bárki is gondolja. S Yuchan sem tudja hova tenni ezt hirtelenjében, viszont nem kérdezősködik még mindig, hanem ha lehet, még inkább szorít ölelésükön.

ㅡ Én mindig itt leszek ㅡ suttogja az éjszakába ő is, mire Jun ismét cselekvésre készül; egyik kezét a fiatalabb arcára simítja, hogy felemelve azt szemkontaktus alakulhasson ki, majd nem várva egy pillanatot sem összeilleszti ajkaikat, hogy tényleg megtapasztalhassa, milyen a boldogság - mégha csak egy pillanatig is tart.

withspringwind
Jobbulást, cica!♡