Moriko

Múlt 3. - Lány az erdőben

- Megtaláltalak. – mondta Yashuura, majd kinyújtotta a karját és felhúzta a földön ülő lányt. Körülbelül egy idősek lehettek. A lánynak hosszú szőke haja és fűzöld szeme volt, az arca pedig rettentően vörös színben pompázott. Hirtelen felsikkantott, gyorsan kihúzta a kezét a férfi markából és újra a földre kuporodott.- Szörnyen sajnálom! – szeme sarkában könnyek gyűltek, Yashuura pedig kicsit elpirult, majd elnevette magát.- Mégis mit? – mondta még mindig nevetve, majd leguggolt a lányhoz- Én... mindenfélét mondtam neked, mert olyan szomorúnak tűntél, de a végén feldühítettelek... Sajnálom... – Yashuura a meglepettségtől hátra esett.- Ugyan. Ne is törődj vele. – most a lány lepődött meg- Eh?- Hála neked, már sokkal jobban érzem magam. Egyébként, hogy hívnak?- Moriko... És téged...? – az arca egyre vörösebb lett- Yashuura.- Milyen különös név. – nevette el magát a rejtélyes lány.Sokáig beszélgettek, ott a fűben ülve. Meglepően sok közös volt bennük. A lány enyhe lótusz illata azokra a napokra emlékeztette Yahuurát, amikor még nagyanyjával, Akasakurával beszélgetett. Mindig a lótuszait locsolgatta, miközben történeteket mesélt neki. Olyan okos kisfiú vagy, Yasha. Biztos remek férfi lesz belőled... – gyakran mondogatta ezt neki. Soha senki nem becézte így, rajta kívül. Mire észbe kaptak a nap már a látóhatárt súrolta, majd lassan alábukott és dermesztő sötétség ölelte körül a sivatag közepén virágzó csöppnyi vadont. Yashuura Moriko mögött lépdelt egy szűk ösvényen. Egyszer csak zajt hallott. A semmiből két magas alak tűnt fel. Az egyik Moriko előtt, a másik pedig kettejük között állt.- Nahát, nahát, kislány, te nagyon dögös vagy. – Egy magas, sötétebb bőrű férfi volt, sebhelyes arcát megvilágította a kezében tartott olajmécses.- Ahogy mondod tesó. Mond csak hogy kerülsz ide a semmi közepére? – a másik férfi alacsonyabb volt és kopasz.- Én... – Moriko torkán nem jött ki több szó.- Hé, nincs kedved velünk jönni? Tudod mi kereskedők vagyunk. – az alacsonyabb férfi a lány vállára tette a kezét – Igazán szép holmijajink is van- – Hirtelen hagyta abba a beszédet, majd egy nagy puffanással elterült a földön. Yashuura előrelépett és lenyalt egy kis vért a karmairól.- Elnézést, úgy tűnik véletlenül megöltem a barátját. – Moriko gyorsan behúzódott mögé. – Lenne szíves félreállni? – A férfi szeme elkerekedett ahogy meglátta Yashuura szarvait és éles karmait- Mi... Mi... a fene vagy... te?- Azt én is szeretném tudni... – sóhajtott – Akkor nem állsz félre? – Yashuura újfent sóhajtott. Ekkor Moriko megragadta a karját.- Matte. Ez az erdő különleges. Nem égetheted el.- Honnan...?- Majd később elmondom. – mondta, majd kezét a férfi felé nyújtotta, akire hihetetlen gyorsasággal kezdett el felkúszni a növényzet. Az indák teljesen ellepték és mozdulni sem bírt. – Most már nincs szükséged a tűzre.- Lenyűgöző... – Yashuura megbabonázva figyelte a lányt, miután A második férfi torkát is szétszaggatta. Majd hirtelen egy távoli hangot hallott. Nem is egyet. Hanem rengeteget.- Van... Ott... valaki?- Segít...ség...- Vi...zet..- Segít...ség...- Emberek... – Moriko is fülelni kezdett.- Igazad van. – Yashuura elindult a hangok irányába, nyomában a lánnyal. Nemsokára egy tisztásra értek. Egy félkörben ketrecek álltak. Hatalmas ketrecek. És mind tele volt emberekkel. Ez egyikük hirtelen megszólalt.- Kami...sama...? – Yashurrára nézett, aki nem értette mire gondolhat a fickó. A férfi a többi emberhez fordult. – Emberek! Egy isten leszállt hozzánk az égből, hogy megmentsen minket! – mondta majd Yashuurára mutatott.- Én tulajdonképpen.... – Yashuura tiltakozni próbált, de Moriko előlépett mögűle és leintette.- Majd később elmagyarázhatod nekik. Először szabadítsuk ki őket. – a férfi bólintott. Sorban letörte az összes lakatot. A ketrecek ajtajai nyikorogva kinyíltak és kitódultak rajtuk az emberek. Mind letérdeltek.- Hé, hé... Én nem vagyok isten... sokkal inkább démon... – mondta Yashuura, miközben mentegetőzve maga elé tartotta a kezét, ám a tömeg meg sem hallotta- Arigatou! Arigatou, watashtachi no Kami-sama! Tenshi-sama! – Yashuura zavarodottan Morikohoz fordult.- Hé, érted, amit mondanak? – Moriko bólintott.- A régi nyelvet beszélik. – mondta a lány – Csak hálásak.- De azt hiszik valami isten vagyok. – mondta Yashuura- Ők úgy látják, hogy az vagy. – felelte a lányMoriko elmosolyodott. Mosolya békés volt. Melegséget árasztott. Lassan énekelni kezdett. Hangja vizet fakasztott a kövekből, és fákat növesztett a letaposott bokrokból. Mintha életet lehelt volna a sivatag szárazságába. Yashuura agyán átfutott, hogy talán ezt az oázist is hasonlóan teremtette. Hangja megnyugtatta az embersereget, és egymás után elnyomta őket az álom. Yashuura is érezte, hogy szemhéja elnehezül. Lassan lecsukódtak a szemei és összecsuklott. Erőt vett rajta a kimerültség.- Aludj jól. Yasha. – Moriko hangja lágy volt – Biztos nagyon kimerültél. Pihenj. – leült a földön heverő férfi mellé, kezébe fogta a fejét és az ölébe fektette. – Majd én vigyázok rád, amíg alszol.