Moriko

Jelen 7 - Villámok

A semmiből jövő nyílzápor eltakarta a napot egy pillanatra, majd halálos esőként hullott alá az égből. Csatakiáltások hallatszódtak és fájdalmas üvöltések. A nyílzápor elől a többség a minimális biztonságérzetet adó bambuszok közé menekült, ám a falusiak közül többeket eltaláltak már. Tsurugi és társai sokkolva álltak, a váratlan támadás meglepte őket. Shirotsuki egy szó nélkül átváltozott, Hikarimaru pedig kivonta saját kardját, amit, mint egy gyerek a kedvenc játékát, nem volt hajlandó sohasem letenni. Újabb nyílrengeteg szállt az égen. Ezúttal vészesen közeledve feléjük. Tsurugi hirtelen fájdalmat érzett a vállában. Éles hasító fájdalmat.

- Mester! A vállad! – Hikarimaru ijedten mutatott a nő bal válla felé, amiből egy hosszú nyíl állt ki. Tsurugi megragadta és fogát összeszorítva, egyetlen mozdulattal kihúzta nyilat. Vér fröcskölt minden felé, de egy hang sem jött ki a torkán. Megropogtatta a vállát és a nyakát, majd a falu felé tekintett.

- Nem tudom, ki az az ostoba, aki ekkora haderővel támad egy ilyen kis falura, mindenesetre szeretném visszaadni ezt a nyilat annak, aki kilőtte. – mondta – Én megkerülöm őket, kölyök, te kapd el őket szemből.

- De mester, én még nem-!

- Egy szót se. Vedd úgy, hogy ez egy teszt, a nyerünk átmentél. – Tsurugi hangja szigorú volt, és amint befejezte mondandóját, el is indult.

Szélsebesen cikázott a bambuszok között és az íjászok felé tartott. Tömött sorban álltak, a falu bejáratánál. Oldalról indult meg és a nyilat, amit még mindig kezében szorított, az első keze ügyébe kerülő katona torkába szúrta. Ugyan Tsurugi azt mondta, „Ha nyerünk", Hikarimaru sejtette, hogy mestere arra gondolt, „Ha túléljük". Tudta, hogy ez most más, mint az előző eset. Itt most a falusiakat támadták meg. Ha elmenekülnek az nem segít a helyzeten. Bár kételkedett benne, hogy Tsurugi egy pillanatig is gondolt a falusiak épségére. Mély levegőt vett és elindult. Lassan és nyugodtan. A legfontosabb dolog, amit mesterétől tanult, az az önuralom. A higgadtság, hogy ésszerű, logikus döntéseket hozzon a csatamezőn. Saját magát is meglepte, mennyire hideg fejjel gondolkozott. Aztán szembe találta magát az első katonával. Magas volt és könnyűpáncélt viselt, amin egy vörös kör alakú jel díszelgett. Hikarimaru azonnal felismerte. Xhin-fei címere. Érezte, hogy lassan elvesznek a logikus gondolatai. A férfi viszonylag hamar kiszúrta és lándzsájával felé mutatott. Hikarimaru pedig csak nézett rá, kezében kardjával. A férfi támadott először. A fiú pedig reflexből elugrott előle, a férfi felé. Megfordult a tengelye körül és lecsapott. Arra számított, hogy a férfi kitér és ezután ő majd aluról támad, de... A férfi kiejtette kezéből a lándzsát, feje hátra bicsaklott. És a nyakából spriccelt a vér. Hikarimaru hátrált egy lépést. Majd még egyet. A kardja hirtelen nehezebb lett. Ám nem sok ideje volt gondolkozni, ugyanis egy újabb harcos rontott rá. És ő újra könnyedén végzett vele. Nem akartak elfogyni. Újabb és újabb páncélos férfiak jöttek, ő pedig már nem bírta el a kardját. Tüzek gyulladtak a közelben és sikolyok harsogtak a csata zaja azonban elnyomta. Nem ez nem igaz. Ez nem csata volt, hanem mészárlás.

Tsurugi cikk-cakkban mozgott. A lehető leggyorsabban végezte ki az útjába kerülő ellenfeleket, hisz érezte, hogy sebesült válla lüktet és lassan szédül a vérveszteségtől. Hátra lépett egyet ám nekiment valakinek. Mindketten egyszerre fordultak hátra, szikrák pattantak, ahogy a két fáradt harcos pengéi összecsaptak.

- Mester! – kiáltott fel Hikarimaru, mire Tsurugi leeresztette a kardját.

- Kölyök, azt hittem, azt mondtam, hogy szemből... – nem fejezte be a mondatát, mert meglátta a fiú csupa véres kezét. És a mögötte itt-ott fekvő hullákat. Elmosolyodott és hátba veregette tanítványát, aki viszont könnyekben tört ki.