Moriko

Jelen 4. - Fényszilánkok

Hikarimaru lábai sajogtak az egész napos vágtától, a karjai meg a kard súlyától. Egy kisebb városban maradtak éjszakára. Újabban Tsuru minden nap 100 vágást csináltatott vele. A mai estén is csak azért tett kivételt, mert a fogadóban nem érezte biztonságban magát. Hikarmaru felkapott egy rongyot és szárazra törölte az arcát. Szőke haja az arcába hullott. Felkapta a fejét két ember közeledő lépteinek zajára. Tsuru és Shrio lépett be a szobába. - Kölyök!- Igen? – az ajtó felé fordult. – Történt valami?- Mennünk kell. – Tsuru arcán látható feszültség uralkodott. – Most!- He? Mester... minden... rendben? – Tsuru már nyitotta volna a száját de Shiro a szájára tapasztotta a kezét, ettől vagy elpirult vagy feldühödött, mindenki döntse el maga.- Majd mindent elmagyarázhatsz neki – fordult a lány felé – most mennünk kell. – Tsuru kelletlenül bólintott. - Hikarimaru. – Tsuru hangja immár teljesen higgadt volt – Ha ezt túléljük szeretném, ha elmondanál mindent. Mindent, amit Xhin-fei-ről tudsz.A fiú szeme elkerekedett a név hallatán majd bólintott. Megragadta a kardját. Tsurugi résnyire kinyitotta az ajtót. Kinézett a félhomályos folyosóra. - Tiszta. – intett Hikarimarunak hogy kövesse Shiro pedig karddá változott. Tsuru megragadta és a szőke fiú után indult.Észrevétlenül kisurrantak a fogadóból. Az utcákat fénylő páncélú katonák járták, kezükben fáklyákkal. Tsuru és Hikarimaru valahogy eljutott az istállóig. A két ló ott állt kikötve, ahol hagyták őket. Felugrottak a nyeregbe.- Ide figyelj kölyök! Most kirontunk a városba! Ajtóstul megyünk és beköszönünk a jó öreg Xhinnek! - Ez nem vall rád, Mester! Általában szereted elkerülni a feltűnést.- Aki nem kockáztat nem is nyerhet!- Tényleg Xhinhez megyünk?- Egy frászt! Annyira még nem vagyok őrült, és még csak telihold sincs! Kivágjuk innen magunkat és eltűnünk a francba!Tsuru kivillantotta hófehér fogsorát, majd megsarkantyúzta a lovát és az istálló ajtajával együtt berobbant a katonáktól hemzsegő utcára, szorosan nyomában a rémült képet vágó Hikarimaruval. - Mesteeeer! Így átgázolhatunk civileken is!- Jáárulékoos veeszteséég! Kiértek a főútra. Velük szemben karddal és íjjal felszerelt katonák sorakoztak. Tsuru odakiáltott valamit Hikarimarunak, kicsit lelassított és odadobta a fiúnak a gyeplőt. Elrikkantotta magát és felállt a lova hátára. Kihúzta egyik tőrét majd elrugaszkodott. - Maaatsukiriiiiiiiii! – elnevette magát. Egy katona nyakára esett és csuklóból elvágta a torkát majd tovább ugrált és vagy egy tucat katona jutott merőben hasonló sorsra. Végül, mint egy elhasznált holmit, oda sem nézve egy közeli katona feje felé hajította a kést. A körülötte álló íjászok felkapták a fejüket és céloztak. Tsuru kecsesen, mintha csak táncolna hajolt és ugrált félre a nyilak elől. Ha mégis eltalálta egy az lepattant róla. Lassan kihúzta a kardját és végig húzta az ujját a pengén. A vére lassan kiserkent. Vérző ujját a szájához érintette és végig húzta az ajkán, mintha rúzs lenne. Elmosolyodott. Beteg, őrölt mosolya halálra rémisztette az élőket. Hirtelen eltűnt, majd újra feltűnt és fejek hullottak a nyomában. Sebessége félelmetes volt. Egy pillanatra megállt, és egy laza kézmozdulattal lerázta a vért Shirotsukiról. Vagy talán mégse. A kard rubintos markolata és sötétvörös pengéje megcsillant a félhold fényében. Határozottan nem Shiro volt az. Színpadiasan meghajolt.- Tessék, csak tessék, Uraim! Szeretné még valaki próbálkozni? Eh. Gondolom nem. Elvégre mind halottak. – elrugaszkodott és szélsebesen a gyorsan távolodó lovak után iramodott. Pár pillanattal később beérte a vágtázó lovakat és felugrott, az időközben visszaváltozott Shiro mögé.- Mester? Ho... Hogyan? – Hikarimaru értetlenkedve nézett.- Majd később elmagyarázom, – ásított – most fáradt vagyok. Lassan átölelte Shirotsukit, fejét a vállára hajtotta és belül reménykedett, hogy nem fog leesni a lóról, miközben alszik. Shiro pedig áldotta a felhő mögé bújt holdat, ugyanis vészesen elvörösödött arca erőteljes nevetség tárgyává tette volna. Napfelkeltére egy sűrű erdőhöz értek. Tsuru ásított egyet, majd rámutatott egy termetes fára.- Arra megyünk. Az ágak néhol olyan sűrűen nőttek, hogy jobbnak látták vezetni a lovakat. Bő két óra sétálás után egy nagyobb sziklához értek, ami kimagaslott az erdőből. Egy, a sziklába vájt kis lépcsősor vezetett felfelé. Tsuru megragadta a két ló kötőfékjét és elindult. Megkerülte a sziklát és eltűnt a szikla árnyékában. Nemsokára visszatért a lovak nélkül.- Hova dugtad őket? – Shiro felhúzta az egyik szemöldökét – Azt ne mond, hogy zsebre vágtad a lovakat.- Nyugi, nem fognak elszökni. Gyertek. – intett nekik, hogy kövessék és megindult felfelé a sziklalépcsőn. Hikarimaru és Shiro össze nézett majd elindultak utána.A kanyarulat után egy faajtóval találták szembe magukat. Shiro kinyitotta az ajtót és bekukkantott. A szűk folyosót bevilágította a gyertyák fénye. Ahogy haladtak Tsuru után egy tágasabb terembe értek. - Mester... Mi ez a hely?- Áh, ez az én egyik bázisom. Régebben Kinnel és Ginnel gyakran szálltunk meg itt. Az egész szikla üreges belülről. Vannak kisebb szobák és nagyobbak is mint ez. – fejével balra intett – Arra van a konyha. – majd egy lépcsőre mutatott, ami felfele vezetett – Arra a szobák és végül – egy lefelé vezető lépcsősor felé fordult, arra a fürdő. - Még fürdő is van?- Igen, van egy melegvízű forrás a szikla alatti barlangban. Most pedig – Leült egy ládára – Halljam, mi közöd van neked Xhin-feihez.- Áhhh... – Hikarimaru tétovázott majd felsóhajtott – ő... valószínűleg az apám. – Tsuru szeme tágra nyílt a meglepettségtől – Tudod, az anyámat arra kényszerítette, hogy az ágyasa legyen. Ez egy hosszú történet és őszintén nem is a legkellemesebb, úgyhogy, ha nem haragszol csak röviden fogalmaznék. - Rendben.- Tehát, véletlenül láttam, ahogy rabszolgákat vesz és ad el... és ezért azóta is üldöz... – most már Shiro is fülelt.- Ez nekem is új. Anyáddal... mi történt?- Meghalt. Olyan öt-tíz éve. Beteg volt. – Tsuru felállt és megveregette a fiú vállát. - Fel a fejjel. A főzés majd felvidít, készíts valamit, elvileg van sózott hal valahol. Én megfürdök utána pedig elmondom mi történt ma este. – Hikarimaru bólintott, Tsuru pedig elindult lefelé a lépcsőn.Tsurugi lassan elmerült vízben. Minden porcikáját átjárta és élettel töltötte el. A haja felhőként lebegett körülötte. Tompa lepések zaját hallotta a felszínről. A víz minden hangot elnyomott így csak találgathatott, hogy ki az.- Tsurugiii! Héé! – Shiro körbe nézett, a párás kis barlangban – Kész a hal! He? Ruhák? – a medence mellett lévő kupacra nézett. Tsuru hirtelen felbukkant a vízből és szembe találta magát az enyhén szólva zavarban levő Shirotsukival. Megigazított egy szemébe lógó tincset. – Énnn... ööö... ez... nem az, aminek látszik!- Huh? azt mondtad, megsült a hal, nem? – Shiro meglepettsége túl tett zavarán és a lányra nézett. - Mi? Ja! Igen! Ha nem sietsz Hikarimaru depressziójában még a végén mindet megeszi... – minden akarat erejére szüksége volt, hogy egyáltalán beszélni tudjon.- Igaz. Várj egy percet, máris felöltözöm. – Shiro most ismét elvesztette irányítását a zavara felett. Pár pillanattal később Tsuru már immár felöltözve állt előtte. – Menjünk. – mondta, majd miután Shiro bólintott és elindultak felfelé a lépcsőn. Pár pillanattal később Tsuru megtorpant. Shirotsuki hátra fordult.- Mi az? – Tsuru a nedves padlót nézte, majd jobbra balra pislogott. Talán el is pirult egy kicsit.- Shiro... – a hangja halk volt és bágyadt.- Hm? – a kard kérdőn nézett rá.- Ugye bármit elvágsz a kedvemért?- Ezt... hogy érted?- Ha mondjuk egy ember az... Nem fogod eltompítani a pengédet?- Az azt jelentené, hogy cserben hagylak, ami pedig soha nem fog megtörténni. – komolyodott el Shiro.- Értem... Köszönöm... Nemsokára telihold...- Mondtál valamit?- Nem... Semmiség.