Moriko

Jelen 1. - Tolvajból tanítvány

Egy sáros úton lépdelt, magas és karcsú volt. Mandula vágású szemei hidegen csillogtak, kezét pedig kardján nyugtatta. Szétnézett a messzi tengert kémlelve, hiszen a magas szirtről, ahol az ösvény haladt kiváló kilátás nyílt a végeláthatatlan víztömegre. Tovább indult, és egy szikla mögött már felsejlettek a város tornyai.

Nem ment végig a nyüzsgő főutcán. Nem neki való volt ez a túlzsúfolt világ. A főváros nyüzsgő forgataga elsodorta volna úticéljától. Egy keskeny utcácskán közelítette hát meg. Az ütött-kopott házikó ajtaján egy kifakult tábla lógott: „Jövendő mondás, álomfejtés". Sosem járt még itt azelőtt, mégis magabiztosan kopogott be, mire egy rekedtes hang szólt ki a viskóból.

- Jöjj be.

Belépett. Odabent füstölők égtek és gyertyák világítottak. Mindenhonnan kendők és fátylak lógtak. Középen, egy, a korban már jócskán benne lévő asszony gubbasztott. A jövevény helyet foglalt vele szemben egy párnán és az asszony elé tett három arany pénzérmét.

- Üdvözöllek, ifjú harcos. Mit kívánsz tudni a jövődről?

- Engem a jövő nem érdekel. A múltról beszélj nekem.

- Minő szokatlan kérés, hisz olyan fiatal vagy még. Miért kívánsz a múltról hallani?

- Azt beszélik a nagy démon ébredezik. Beszélj nekem azokról az időkről amikor még szabad volt, és beszélj arról, aki elzárta.

- Régi mesék azok, gyermekem. Még az én szemem sem lát el rémuralma korába. Azonban elzárásáról beszélhetek. Nagyanyám, az istenek nyugosztalják, tanoncként volt jelen, amikor mestere lepecsételte Yashuurát.

- Akkor hát beszélj.

- Shuuka. – nézett fel az öregasszony. Arcát végtelen mennyiségű ránc borította, keskeny szeme pedig ködösen a távolba meredt. – Így hívták nagyanyám mesterét. Ritka szépségű nő volt. Egy kicsiny faluban született innen keletre. A tartomány határán. 45 éves lehetett amikor elzárta a fenevadat. Bátor nő volt, és ereje oly' hatalmas, hogy az ép ésszel fel nem fogható. Életét áldozta az országért amikor magába zárta. Miután összekötötte lelkét a démonnal, azt mondta tanítványának: „Yuuza! Vágd el a torkom amíg el nem nyom!". S a tanítvány remegő kézzel vette el mestere életét. Testét, számtalan pecsételő varázsigét tartalmazó tekercsel borította, majd elásta Kiba egyik magas hegyén. Ma ott áll a Siroyama szentély. – amikor az anyóka befejezte mondandóját és az ifjú szemébe nézett, meglepetten szólalt meg – Minden rendben van, gyermekem?

- Lehetséges, hogy... – felelte kissé remegve, majd gyorsan megrázta a fejét – Köszönöm, hogy megosztottad velem. – felállt, meghajolt és az ajtóhoz lépett.

- Várj, kérlek. – szólt utána az vénségesen vén jósnő – Áruld el a neved.

- Yakucha Tsurugi vagyok. – felelte, majd kinyitotta az ajtót és távozott.

Ezúttal rászánta magát, hogy a város forgatagán átvágjon. Sietve haladt át a zsúfolt utcákon. Már a város határában járt, ahova az emberek nem járnak gyakran, amikor felfigyelt egy szőke fiúra. Az út szélén ácsorgott, hátát egy fának vetve. Mikor meghallotta lépte zaját hátrafordult és füttyentett.

- Hölgyem, szabad egy szóra? – a kérdéssel együtt kardját is Tsuruginak szegezte.

- Félre, kölyök. Nincs időm játszani veled. – felelte amaz hűvösen majd egy barna hajtincset a füle mögé igazított.