Moriko

Múlt 7 - Az ígéret pecsétje

Örökkévalóságnak tűnt. Mintha az idő nem számított volna többé egyikőjüknek sem. napok telhettek el? Vagy hónapok? Évek? Nem számított már. Rügyekből fakadtak csodálatos virágok, majd bimbóztak és nyíltak újra. Örök tavasz volt, lágy esőkkel és melengető napsugarakkal. S a két oly különböző, mégis oly egyforma élet lassan össze fonódott. Szoros, elválaszthatatlan kötéllé fonódott miközben számukra megállt az idő folyama. Elzárva éltek a sivatag kavargó homokjától, saját zöldellő kis oázisukban, nem tartva a jövőtől és nem zargatva a múlt árnyaitól. S bár számukra az idő csak egy mellékes dolog volt, hisz egyikőjükön sem fogott, attól még telt. És telt, amíg hangos léptek, és csörgő páncélok zaja össze nem törte gyönyörű illúziójuk burkát.

- Valami jön. – szólalt meg váratlanul Yashuura. Egy karcsú, magas pálma tövében ültek, csak ültek és hallgatták az erdő neszeit, amikor hirtelen halk csörgésre lettek figyelmesek. Majd lépések zajára. Moriko is fülelt, majd bólintott.

- Már itt vannak. – mondta majd felállt. – Rengetegen vannak. – hangja megremegett.

- Emberek? – kérdezte Yashuura, miközben feltápászkodott, és leporolta a nadrágját.

- Nem tudom. – szemében a félelem apró lángja tétován lobogott. – Én nem hagyhatom el az erdőt.

- Tudom. – felelte a férfi – Valószínűleg miattam vannak itt. – sóhajtotta és gyengéden átölelte a lányt. – Menj a tóhoz és védd meg a testedet, ha szükség van rá. – mondta halkan.

- És te...? – kérdezte Moriko alig hallhatóan

- Megyek és elintézem azokat az idiótákat. – felelte fogait csikorgatva Yashuura, majd lassan elengedte a lányt, és megsimogatta a fejét. – Minden rendben lesz. Észre sem fogod venni és máris ott vagyok. Ígérem. – mondta, majd elindult kifelé az apró oázisból.

Moriko tudta, hogy Yashuura erős. Ezt egy percig sem kérdőjelezte meg. Mégis, mélyen a tudatalattijában valami azt súgta, hogy most látta utoljára. Letörölt egy kibukkanó könnycseppet és megrázta a fejét. mélyen eltemette minden rossz előérzetét és az erdő szíve felé vette az irányt. Ezalatt Yashuura kiért az erdő szélére. Egy pillanatig nem hitt a szemének. Az apró, zöldellő oázist teljesen körülvették. Marcona katonák szinte végtelen hada állt teljes páncélzatban, és ebben a legaggasztóbb az volt, hogy mindannyian égő fáklyát tartottak a kezükben. Amint Yashuura előbukkant a fák közül, arcuk és testük megfeszült. A katonák sorfala mögött három ló közeledett felé, felkavarva maga után a homokot. Yashuura messziről felismerte őket. És nem hitt a szemének. Két nő, és egy férfi vágtatott felé. A férfi a katonákéhoz hasonló, de arannyal díszített páncélt viselt, minden bizonnyal a sereg parancsnoka volt. Az egyik nő tradicionális papnőnek volt öltözve. Hosszú, sötétbarna haja pedig agy szalaggal volt összefogva. Shuuka volt az, semmi kétség. Azonban, amin enyhén szólva meglepődött Yashuura, az nem más volt, mint a másik nő. Fölényes mosolyát és metsző, jégkék szemét bárhol felismerte volna. Amikor már elé közel értek hozzá, megállították lovaikat. A nő kisöpörte hullámos, mogyoró barna tincseit az arcából.

- Attól tartok vége a bújócskának, Yashuura. – mondta kissé gúnyosan

- Miért... – Yashuura majd szétrobbant a dühtől – Miért vagy te még életben!? – kiáltotta – A saját kezemmel téptem ki a szíved! – Shishiko elnevette magát

- Ugyan, ugyan. Nem inkább örülnöd kéne, hogy az édesanyád még él? – kuncogott – Sajnos azonban bármennyire is szeretlek, mint egyetlen fiamat, nem alhatok nyugodtan, úgy, hogy egy olyan vérengző bestia, mint te szabadon mászkál. – hangja lenéző volt. – De lásd, milyen kegyes vagyok, – mondta – ha megadod magad, és önként velünk jössz, az erdőnek, és annak, ami benne és egy haja szála sem görbül meg.

- És ha nem? – kérdezte morogva Yashuura

- Akkor felgyújttatom az erdőt és téged is elfoglak. – felelte, miközben szélesen mosolygott – Ha meg akarod menteni ezt az apró kis oázist, akkor add meg magad.

Yashuura sóhajtott. Tudta, hogy az anyja nem tréfálkozik, és habár az oázis még mindig kicsi volt, sokat nőtt, mióta megérkezett. Moriko a légynek sem tudna ártani, és kizárt, hogy ennyi katonával egyszerre elbánjon úgy, hogy közben mindkettőjüket, az erdőt és Morikot, is megvédi. Előrébb lépett és dobbantott egyet. Hirtelen kék lángok gyúltak és körbe vonták a zöldellő erdőt.

- Megadom magam. – mondta Yashuura. – De esküdj az istenekre, hogy egyetlen katona sem lépi át a lángokat. – Shishiko mosolya továbbra is széles volt.

- Esküszöm az összes istenre. – felelte, majd a katonák hátráltak egy lépést és szétnyíltak. Yashuura átsétált közöttük és hagyta, hogy kardját elvegyék, majd nehéz vasbilincseket csatoljanak a karjaira. Shuuka leszállt a lováról. Arca furcsán szomorú volt és ruhája egyik rejtett zsebéből egy fekete papírdarabot vett elő. Fehér tintával festettek rá kanyargós szimbólumokat. Egy talizmán, méghozzá egy erősebb fajta. Odalépett Yashuurához.

- Sajnálom. – olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Valószínűleg Yashuurán kívül nem is hallotta senki. – Ez anyád parancsa. – mondta majd a fekete papírt a férfi homlokához érintette, és az mintha oda ragasztották volna, rásimult a férfi bőrére. Abban a pillanatban, ahogy hozzá ért, a kék lángok kialudtak. Három férfi fogta le Yashuurát hirtelen, majd Shishiko nyugodt hangon megszólalt.

- Gyújtsátok fel. – mondta, mire Yashuurának kitágult a szeme a döbbenettől. Shishiko felé fordult. – Még mindig naiv vagy, fiam.

- Az istenekre esküdtél! – kiáltotta Yashuura.

- Igen, hogy nem lépik át a tüzedet. Csakhogy a tűz kialudt, és különben sem hiszek az ostoba istenekben. – felelete nevetve majd visszavonulót fújt.

Moriko türelmesen várt, az apró tó partján. Az idő lomhán vánszorgott, és senki sem közeledett hozzá. A katonák zaja elhalt, a léptek távolodtak. Azután hirtelen megérezte. Füst. Sűrű füst szállt fel az erdő széléről. Pupillája összeszűkült a félelemtől, ahogy körbe nézett. A tűz félelmetes gyorsasággal közelített. Tudta, hogy a gyűlölet lángja ezúttal végleg felemészti. Hogy ezúttal nem támad majd fel a hamvakból. A könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek, ahogy a lángok lassan mardosni kezdték. Az ígéret pedig pecsétként láncolta a kis tó partjához, miközben a vérvörös lángok felkúsztak a karjára és lábira, épp ahogy az indák tekerednek a fákra.