Moriko

Múlt 4. - Telihold

A kietlen sivatag hősége alábbhagyott, immár hűvös és friss szél fújdogált, meg megzörgetve a kicsiny oázis pálmáinak leveleit. Néhány kósza szentjánosbogár repkedett, némi fényt biztosítva az amúgy is szokatlanul világos, teliholdas éjszakán. Két hét telt el, mióta az emberek elhagyták a csöppnyi vadont és nekivágtak a végtelennek tetsző sivatagnak. Yashuura ott maradt. Nem gondolta, hogy bárhol szükség lehet rá. Nem hitte, hogy bárkinek felelni kellene a két rabszolga kereskedő halála miatt. És nem tartott többé az őt üldöző katonáktól sem. Ebben a pillanatban is békésen aludt egy magas pálma tövében. Páncélja és kardja mellette hevert, teljesen leengedte a védelmét. Az a fülledt kis oázis furcsa, nyugtató hatással volt rá. Moriko ezalatt egy közeli fa ágán ült és magában dúdolgatott. Hangja üde szellőként susogott a néma éjszakában, kezében pedig egy törékeny hárfát tartott. Ujjai finoman pengették a hangszert varázsos, állomba szenderítő hangjára a virágok szirmai bezáródtak és a madarak elhallgattak. A növények indái kúszni kezdtek. A kis oázis pedig lassan terjedt. Moriko éneke életet adott a kietlen sivatagnak. Yasha lassan kinyitotta a szemét. A dal őt nem nyomta mély álomba, csupán energiával töltötte fel. Fekve maradt és szemével Morikot kezdte keresni, nem tartott sokáig, hiszen egy közeli fán ülve dúdolta varázslatos altatóját. Hirtelen egy csepp hullott Yashuura karjára. Majd még egy és még egy. Az eső lassan esni kezdett a kis oázis felett. A férfi kénytelen volt beljebb húzódni a fák közé, hogy ne ázzon szét. Amikor végre elhelyezkedett újból Morikot kezdte figyelni. Ugyanott ült, és ugyan úgy énekelt. Yasha tudta, hogy ő sem ember. Nem lehet az. Erről első sorban a lány fülei árulkodtak, amik az őzek füleire emlékeztették az ifjút. Ezen kívül embernek látszott, méghozzá egy rendkívül szép lánynak. Annak ellenére, hogy hol élt bőre világos volt és puha. Hatalmas, fűzöld szemeiből pedig végtelen kedvesség sugárzott. Hosszú, arany szőke haja szinte a talajt súrolta és finom, lótusz illatot árasztott.- Mondd, mi vagy te? – kérdezte magában Yasha választ nem várva, ahogy a lányt figyelte. Moriko csak ekkor vette észre, hogy ébren van. Elmosolyodott és kecsesen leugrott a fa ágáról.- Mit gondolsz? – kérdezte, miközben odasétált hozzá és leült vele szemben.- Azt, hogy nem vagy ember. – felelte - De egyszerű kis természet szellem sem.- Nem vagyok ember. – bólintott Moriko. – Ahogy te sem vagy az. És természet szellem sem egészen vagy, csak valami hasonló. Én az erdőszellem vagyok. A világ erdeinek szelleme. Sok-sok évvel ezelőtt ez az egész sivatag egy sűrű, virágzó dzsungel volt. – kezdte meséjét – Csak kevesen éltek itt, csupán néhány százan. Az emberek boldogok voltak, nevettek. – a szeme sarkában megjelent néhány könnycsepp – De aztán háborúk jöttek. Gonosz emberek, akik felégették az erdőt. Elégettek mindent. Az embereket és az én emlékemet is. Azelőtt ismerték a nevemet, és tudták, hogy én védem ezt az erdőt. De aztán minden elégett. A nevemet is felemésztették a lángok, csupán „az erdő gyermeke" maradt meg belőle. „Mori no ko". Majd csak „erdő gyermek". „Moriko". – fejezte be mondandóját és felállt. – Megmutatom neked. – mondta – Megmutatom az igazi testemet, talán te tudod mi is az én nevem. Gyere. – intett Yashuurának, aki kíváncsian követte. A kis erdő közepe felé vették az irányt. Az indák sűrűsödtek, és a fák levelei szinte semmi fényt nem engedtek be. Hamarosan egy kis tóhoz értek, amink kristály tiszta vize kéken világított. A tó partján pedig egy, az átlagosnál legalább háromszor nagyobb szarvas feküdt. Testét benőtték az indák, agancsán moha zöldellett. Yasha szóhoz sem jutott. A szarvas bundája szinte fehér volt, és halványzölden csillogott. – Íme. A testem, mely azóta alszik mióta elégett az erdő. Én csupán egy kis szilánkja vagyok most annak, aki akkor voltam. – mondta a lány szomorúan.- Shikahime... – mondta Yasha halkan, mire Moriko felkapta a fejét. – Shikahime, a neved igaz? – kérdezte felé fordulva – A nagymamám könyvtárában olvastam rólad. Shikahime, egy hatalmas halványzöld szarvas, aki a keleti erdőséget védi. Bár csak egy legenda volt, ezért nem tartottam valósnak. – Moriko meglepetten nézett rá.- Nem tudom. – felelte végül. – De most rajtad a sor. Mi vagy te, Yashuura?- Nem tudom. – válaszolta Yasha, miközben leült a kis tó partjára. – Az apám sárkány, az anyám ember, ugyan boszorkány, de mégiscsak ember. Bár a trónöröklési sorban második vagyok, nem hiszem, hogy a nagyapám engem jelölne ki utódként. – sóhajtott – Nem, miután megöltem a saját anyámat.