Moriko

Jelen 6 - Emlékek

Tsurugi kivételével mindenkiben túlzottan élénken élt a véráztatta tisztás képe, még napokkal az eset után is. Csak szótlanul vágtattak a kietlen pusztákon, nap nap után. Az edzés keményedett, Hikarimaru pedig egyre jobban bánt a karddal. Még úgy is, hogy mestere kerek egész három napja egy szót sem szólt. Gyötörte a bűntudat, hogy megint nem tudott uralkodni magán. Majdnem egy héttel később végre elérték úticéljukat, egy viszonylag nagyobb falut. A Susumu nevű település egy rizsföld közepén terült el, amit minden irányból bambusz erdő fogott körbe. Hikarimaru akaratlanul is nyelt egyet, amint felderengett benne a holttestek látványa. A kis csapat a falu egyetlen fogadójában szállt meg. A viszonylag stabilnak látszó épületet bambuszokkal erősítették meg, ami egyedi kinézetet kölcsönzött a máskülönben unalmas fogadónak. A szobájuk szűk volt, és a levesük hideg.

- Mester, – szólalt meg Hikarimaru, miután letette a tálját. – miért jöttünk ide, a semmi közepére? – kérdezte

- Keresek valamit. – felelte Tsurugi – Azt hallottam, hogy a szentélyben régi tekercsek vannak. Talán találok bennük valami hasznosat. – mondta elmerengve.

- Mit keresel? – kérdezte kíváncsian Shiro, miközben a füle mögé tűrt egy kósza hajtincset.

- Válaszokat. Hogy mi adja nekem ezt a furcsa erőt... – hangja szomorúan csengett – Vagy hogy mihez kéne kezdjek vele.

A beszélgetés hamar zsákutcába futott. Mindenki csak nézett maga elé, várva, hogy a köztük lévő feszültséget valami hirtelen eltüntesse. A nap lassan eltűnt a látóhatáron és sötétség szállt a házakra. Mohó állatként falta fel a zegzugos utcácskákat és kanyargós sikátorokat. Betelepedett a bambuszok közé és onnan figyelte a mécsesekkel sétáló embereket. Shirotsuki fehér haja azt a kevés, tompa fényt is visszatükrözte, amit a fellegek mögé bújt hold árasztott magából. Lassan, sóhajtozva sétált az elsötétedett utcákon, és azon merengett, hogy mennyi minden változott, amióta itt járt. Vajon áll-e még a műhelye? Kizárt, hisz majdnem ezer év telt el. A sírja meg van még egyáltalán? Mélyen a gondolataiba merülve baktatott végig a falun, majd ki a faluból. Egy keskeny úton lépdelt, ami a bambuszok közé vezetett. Hamarosan egy kis kőkerítéssel körbevett tisztásra ért. A régi temetőt sűrűn benőtte már a moha. Az aljnövényzet szokatlanul nagy volt ám Shiro mégis határozottan sétált a mohás sírkövek között. A temető végében lévő a többinél határozottan régebbi, és kopottabb kőhöz lépett. Óvatosan lefejtette róla a moha réteget, majd leült elé. Kimonója ujjából egy legyezőt húzott elő és szórakozottan nyitogatta, csukogatta. Váratlanul érték a felkelő nap sugarai. Mialatt Shiro a temetőben elmélkedett, Tsurugi és Hikarimaru a falu szentélye felé vették az irányt. Amikor odaértek egy kopaszodó szerzetes épp a padlót mosta, és igen meglepetten pillantott a két váratlan vendégére.

- Mit tehet egy ilyen vén szerzetes értetek, gyermekeim? – kérdezte kellemes, nyugodt hangon. Tsurugi kapott is az alkalmon.

- Azt hallottam, – kezdte – hogy számos régi tekercset őriznek ebben a szentélyben. – a szerzetes bólintott – Vethetnék rájuk egy pillantást? – az idős férfi láthatóan elgondolkozott. Tetőtől talpig végig mérte az előtte álló fiatal nőt. Hosszú, sötétbarna haj, zöld mandula vágású szem. Karcsú de izmos test.

- Szokatlan kérésed van, lányom. De ám legyen. Viszont a kölyök itt marad. Azokban a tekercsekben olyan dolgok vannak, amiről nem tudhatnak olyanok, akik felelőtlenül kifecsegnék. – szűkítette össze a szemét, ahogy Hikarimaru felé fordult, akinek láthatóan nem tetszett, amit a vénember állított. Tsurugi bólintott.