My love.. /WDW ff./ BEFEJEZETT

Első fejezet

Szinte észrevétlenül osontam végig a hatalmas iskolai folyosón, ahol megannyi diák töltötte a szünetét.. Ahol megannyi verekedés kezdődött, ahol megannyi kéz fonódott már össze.. Az a bizonyos iskolai folyosó...
Csendesen nézelődtem, miközben a lábaimat kapkodtam egymás után a szürke kövön, egyenesen a tanterem felé. Bent csupán pár ember tartózkodott, de azok is csak azok voltak, akik a házit másolták.
A helyem felé lépkedtem, ahol egy olyan személy fogadott, hogy az állam le esett.. A helyemen ült Corbyn Besson.. Az a Corbyn Besson, aki már a fél iskolán átment. Az a Corbyn Besson, aki az évek során a "rosszfiú" jelzőt vette magára (talán akarata ellenére).
Amikor megláttam azt sem tudtam, hogy fiú vagyok e vagy lány.. De aztán a hasamba nyilaló erős fájdalom emlékeztetett rá, hogy nagyon is lány vagyok..

- Miben segíthetek? - Olyan leszarom-stílusban morgott rám, amikor odaálltam mellé, hogy közöljem vele, hogy a helyemen ült. De nem nézett rám azokkal a csodaszép kék szemeivel, amiket általában csak a Facebookon meg az Instagrammon látok..

- Felállnál, kérlek? Ez az én helyem -mondtam szinte alig hallhatóan és akkor fel nézett rám.
Az a pár másodperc, mintha egy év lett volna. Ahogy bele nézett a szemembe egyszerűen elvesztem a tekintetében.
Egy szó nélkül megtette, amit kértem és hátrébb ülte egy paddal. Minden mozdulatát követtem a szememmel és csak után ültem le én is a helyemre.

Ahogy be értem a menzára (egy varázslatos matek óra után Ms Andersonnal) egyből beálltam a megszokotthoz képest rövid sorba és a kajámmal a kezemben mentem ülőhelyet keresni.
Kiszúrtam magamnak egy asztalt, ahol el tudom fogyasztani az ínycsiklandó moslékot, amit elém raktak, de ezeket a számításaimat egy hatalmas vonallal keresztbe húzta Corbyn Besson, aki éppen berohant a helyiségbe és nem nézve se istent, se embert vágatott egyenesen nekem. A nagy lendülettől mind a ketten a földre zuhantunk és ő rajtam terült szét..
Minden szempár ránk szegeződött és a csend szinte már kellemetlenné vált.

- Jaj ne haragudj - hangja ijedséggel és bűnbánattal telt meg és mintha tényleg sajnálta volna, hogy az egész ebédem vagy rajtam vagy rajta terült szét. Mert igen, ő rajta is látszottak a rakott krumpli féleség maradványai, de azért a nagyja mégiscsak rajtam végezte. - Izé hogy is hívnak?! - Felém nyújtotta a kezét, mire én kicsit tétován ugyan, de tenyereibe süllyesztettem a mancsaimat.

- Emma White - motyogtam szinte alig hallhatóan, mert elnyelte hangomat az a sok sok ember, aki éppen minket bámult.

- Ne haragudj, Emma! Gyere veszek neked másik ebédet - intett a konyhások felé, akik szintén szótlanul figyelték a történéseket.

- Igazán nem szükséges - ráztam meg a fejemet és leguggoltam, hogy össze szedjem a földre esett dolgaimat.

- Mégegyszer bocsánat, Emma - veregette meg a vállamat aztán elsuhant mellettem.
Vörös arccal hagytam el az ebédlőt, hiszen még akkor is mindenki engem bámult. Csak annyi különbséggel, hogy végre folytatódott a halk beszélgetés.

Beálltam a buszmegállóba és rápillantottam az órára. 14: 23.. vagyis még 20 perc mire ideér.. Imádom a tömegközlekedést...

A hideg, őszi levegő átjárta minden egyes testrészemet és alig vártam, hogy végre haza érjek és belebújjak a jó meleg ágyamba és megcsináljam a házit, illetve átnézzem az anyagokat.
Hála istennek aznap nem kaptunk sok feladatot, mert igazából csak három óra volt megtartva.

Anya meg sem kérdezte, hogy miért csupa moslék a ruhám, ami furcsa volt, mert általában minden egyes lépésem után utánakérdez, de nem is baj, hogy ezt hagyta.. Nem tudtam volna elmesélni neki..