My love.. /WDW ff./ BEFEJEZETT

Chapter 16 👻

Egy hét telt el, hogy Emma aláírta az a nyomorult papírt, amivel Mr Allen és az a rohadt cége folyamatosan csesztette. Hol az iskola előtt vártak rá, hol pedig hozzájuk kopogtak be. Kezdték az őrületbe kergetni, így beleegyezett. 

Örökké bennem marad majd a kép, ahogy könnyáztatta arccal és kisírt szemekkel rakta be az utolsó bőröndöt is az autóba. Borzalmas volt látni, ahogy csak mered a semmibe, mintha egy világ dőlt volna össze benne.

– Kelj már fel, Corbyn. Négy óra múlva indul a repülőnk Marseille-be, szóval kezdj el készülni, mert rohadtul el fogunk késni – kezdte el verni a fejemet a párnával a gyönyörű leányzó, akit abban a pillanatban megfojtottam volna legszívesebben. 

– Nyugi, fent vagyok – próbáltam kivenni a kezéből a párnát, de ő nem akarta ideadni. Abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt, inkább elindultam a konyhába meginni egy csésze forró és szinte korom fekete kávét. 

– Lassan ölő méreg – rázta a fejét mellettem, aztán itta tovább a kis teáját, amit valószínűleg az én ébresztésem miatt hagyott abba. 

– Te is az vagy. Szépen lassan, de kikészítesz – adtam egy puszit az arcára, aztán visszatettem a bögrét a mosogatóba. 

– Csak induljunk, kérlek – sóhajtott egy nagyot. Tettem, amit kért és tíz perc múlva már indulásra készem álltam az ajtó előtt, azt várva, hogy ő felhúzza a cipőjét. 

Csendben voltunk, mert mind a ketten valamin nagyon elgondolkodtunk. Talán a jövőn, talán a folytatáson.. Talán az érzelmeinken..

– Mondd el, hogy mi bánt – fogtam kezeim közé a pofiját, hogy a szemembe nézzen. Látszott rajta, hogy nincs minden rendben, hogy valamit el akar mondani, csak nem tudja hogy tegye. 

– Miattam veszekedtek. Apa mindenért engem okolt, a Nagymama pedig folyton ordított vele, hogy nincs igaza. Ehhez jön Anya, aki azért kiabált, hogy fejezze be mindenki. Én és a Nagyapa meg mit csináltunk? Csendben ültünk a tornácon és olvastunk – nézett fel rám szomorúan, aztán utána meg sem szólalt, csak olyan szorosan font körém a karjait, mint még sohasem. 

Az út borzalmasan hosszú volt, bár tény, hogy sosem volt közel egymáshoz Los Angeles és Marseille. Emma is velem nevetett, már ha éppen nem aludtunk. 

– Ott a bácsikád – biccentettem a férfi felé, akit igazából addig csak a Facebookon láttam. 

– Szép menet lesz – kuncogott, aztán odahúzott a nagybátyja elé. Hogy én akkor mennyire féltem.. Talán azért, hogy nem tetszem majd neki, vagy nem is tudom. 

– Szia, Harry bácsi – ölelte át szorosan, de érthető volt, hiszen már olyan régen nem látták egymást. 

– Jaj Esmeralda, hogy te milyen szép vagy. Az arcod csak úgy ragyog, biztos ez a fiú az oka. Harry Coleman vagyok – fordult felém hirtelen, aztán kezet rázott velem, miközben elmormoltam a nevem. 

– Valójában tényleg ő az oka – gondolkodott el mosolyogva Emma, aztán megfogta a kezemet és úgy mentünk Harry után. 

Beszálltunk egy gyönyörű, fekete mercedesbe, aztán úgy suhantunk végig a városon. Marseille egy gyönyörű város, szerintem teljesen más, mint az otthonom. Békés kis hely, ez tény.

Percekkel később egy óriási ház előtt parkoltunk le, ami nagyban hajazott a miénkre, vagyis a Beverly Hills-i szentélyemre.

– Otthon fogod magad érezni, Corbyn Drágám? – Néha nem értem, hogy miért kell csak úgy „mert miért ne" alapon belém kötni.