Amy Walker elől elhallgatják családja réges régi történetét, remélve, hogy ezzel a lány biztonságban lehet. Ám egy napon minden titoknak ki kell derülnie, ugyanis a tudatlanság akár Amy életébe is kerülhet. Mert hiába tagadják a lány szülei: Amy ige...
Nyolc hónap. Ennyi idő telt el az előző rész óta. Gyerekek, én ŐSZINTÉN NAGYON NAGYON SAJNÁLOM, hogy nem volt rész. Egyszerűen csak nem volt ihletem írni, valamint sajnos a felvételi sem úgy jött össze, ahogy én azt szerettem volna. Akik még velem tartanak azoknak nyílván kötélből vannak az idegeik. Próbálok mostmár tényleg erre a történetre fókuszálni és tényleg újra hozni rendszeresen a részeket, remélhetőleg menni fog. Na de nem is húzom a szót, íme a várva várt rész :
Hope végig mellettem haladt. Először a barátjával, Landon-nal ismerkedtem meg. Nagyon rendes fiú és látszik, hogy tényleg szereti Hope-ot, ahogy Hope is őt. Mindig vágytam olyan szerelemre amilyen az övék és remélem egy nap meg is kaphatom. Landontól elbúcsúzva egyenesen a Saltzman ikrekhez vezetett az utunk, akikre a szobájukban találtunk rá. -Lizzie, Josie, had mutassam be az unokatesómat Amyt. Amy, ők itt Lizzie és Josie Saltzman, Dr. Saltzman lányai. - mutatott be nekik Hope. Habár Hope azt mondta ikrek egyátalán nem hasonlítottak egymásra. Lizzienek szőke tincsei voltak és kék szemei, Josienak viszont teljesen más. Barna haja és szeme teljesen elütött a testvére kinézetétől. -Sziasztok! - köszöntem mosolyogva. -Szia. Woaw, te is tribrid vagy? - kérdezte Josie, miközben felkelt az ágyról. -Még egy Mikaelson? Azt hittem Hope csodagyerek. - csatlakozott Lizzie is. -Igen. Én is csak most tudtam meg, hogy létezik. - mosolyodott el Hope, mire felnevettem. -Hope bemutattad már őt a farkasoknak? Raf biztos örülni fog, hogy van még egy farkas a suliban. - mondta Josie lelkesen. -Csak... egy részben farkas de mindegy. Egyépként pont erre akartalak kérni titeket. Nekem edzésem lesz Saltzman dokival, folytatnátom a körbevezetést? - kérdezte az unokatesóm. Említette, hogy mindig az ikrek vezetik körbe az újoncokat a suliban, mivel nagyon megnyerő a személyiségük, valamint jó a meggyőző képességük. - Ami azt illeti, nekem sajnos órám lesz, de Josie ráér. - mosolygott rám kedvesen Lizzie -Igen! Szívesen körbevezetlek! - jelentette ki Josie lelkesen. Hope említette, hogy ő egy kicsit visszafogottabb lány és annak él, hogy segítsen másokon, ami szerintem nagyon becsülendő. -Rendben! - válaszoltam mosolyogva, majd Josie társoságában elindultam felfedezni az iskolát. Megmutatta a Stefan Salvatore emlékkönyvtárat, bemutatott engem a farkasoknak és az Alfájuknak, Rafaelnek. Kedves srác és szerintem nagyon jó Alfa. A többi farkas hallgat rá, bármit megtesznek neki, ő mégsem szált el magától és nem kezdett főnökösködni. A farkasok után megismerkedtem a boszorkányokkal, akik nagyon kedvesen fogadtak, s már meg is tanítottak egy-két varázsigére. Joe megmutatta nekem a focipályát, ahol a Mystic fallsi gimivel szoktak összecsapni, s sajnos mindig veszíteniük kell, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ebbe a suliba csak problémás, gazdag kamaszok járnak. Azt is megtudtam, hogy Josie nagyon kedveli Ralfot, s talán volt is némi esélye, ám mivel tavaly arra szavazott, hogy Landont tegyék ki az iskolából így ez a kevés esély is elszállt. Sokat mesélt még az elmúlt hónapok kalandjairól, Malivorról, Clarkeról, illetve az újonnan megismert szörnyekről. Néhány óra alatt oly sok minden megtudtam arról a világról amelybe születtem, hogy csak ámultam. Pár nappal ezelőtt még a kanapén ülve, a telefonomat nyomkodva pizzát ettem, most azonban belecsöppentem egy világba, ahol talán meg is halhatok. Persze Hope is biztosított arról, hogy Dahlia az iskolában nehezebben fog tudni hozzámférni, így lesz idejük kitalálni valamit, mégis kicsit aggódtam. Amint Josie megmutatta az iskola minden szegletét bementünk a szobámba és elkezdtünk beszélgetni személyesebb dolgokról. Nagyon jó barátok lettünk és szinte mindent elmesélt az életéről. Elmondta, hogy egy olyan gyülekezetből származnak Lizzievel amiben a tagok tárgyakból, vagy emberekből szívják el a mágiát, és ahol az ikrek huszonkét évesen összeolvadnak. Mesélt az anyjuk haláláról, arról, hogy egy vámpír hordta ki őket, akit azóta is anyjukként szeretnek, elvégre ha úgy nézzük az is. Ehhez képest nekem nem volt sok mesélni valóm számára. Elmondtam, hogy milyen iskolába jártam ezelőtt, hogy az életem tökéletesen normális volt addig a percig amíg meg nem érkezett az a pizza. Meséltem neki a legjobb barátnőmről, aki nyílván már aggódik miattam, azonban sajnos örökre meg kellett szakítanom vele a kapcsolatot, elvégre nem tudhatja meg a titkomat. Josie együttérző tekintettel bámult rám miközben meséltem neki, ami nagyon jól esett. Ugyan az új életem különleges és izgalmas, de szerettem a régit is, amiben a legnagyobb gondom az volt, hogy anyáék nem engedtek el péntek este Emily bulijába. Ebédidőben Joe lement valami kaja után nézni, én pedig addig fent maradtam egyedül a szobámban. Éppen belemerültem a gondolataimba amikor kopogtatott valaki. - Szabad! - szóltam, majd kíváncsian néztem az ajtó felé. Egy körülbelül huszonöt éves férfi lépett be rajta.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Ne haragudj, Dr. Saltzmant keresem. Nincs az irodájában, nem tudod merre lehet? - kérdezte kínosan nevetve. Egy pillanatig haboztam a válasszal, s jól megnéztem magamnak a kis látogatómat, elvégre valjuk be, igen jól nézett ki. -Öhm... ha jól tudom épp az unokatestvéremmel edzenek, de nem tudom hol lehetnek. - válaszoltam lesütött szemekkel. -Te vagy Amy Mikaelson? - kérdezte mosolyogva. -A Walkerhez vagyok hozzászokva, de igen, én volnék. Ha már tudod a nevem elárulhatnád a tiéd. - néztem rá kissé kipirult arcal. Zavarban voltam, ez egy tény. Le sem tudtam volna tagadni, hogy tetszett amit látok. -Jeremy Gilbert vagyok, vadász. - mutatkozott be, s közben egy lépéssel beljebb jött a szobában. -Vadász? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. -Vámpír vadász. Néha Dr. Saltzmannak dolgozom, segítek elsimítani néhány ügyet. - magyarázta Jeremy. -Ó értem. És mi szél hozott erre? - tudakoltam. Mindig is kíváncsi természetem volt, s tudni akartam vajon miért hívhatta ide Dr. Saltzman, mivel az egyetlen indok amik eszembe jutott az én voltam. -Sajnos azt nem árulhatom el egy diáknak. - húzta félmosolyra a száját. Ekkor azonban ismét nyílt az ajtó, s újdonsült barátnőm lépett be rajta. -Jeremy, szia! Ha az apámat keresed lent van a konyhában. Most végeztek Hope-al. - mosolygott Joe miközben egy doboz csokoládés fagylaltot tett le az íróasztalomra. -Köszi Josie! Örültem Amy! - köszönt el, majd kilépett a szobából, én pedig csak remélni tudtam, hogy sokáig az iskolában marad.
