Mikaelsonnak születve (LASSAN FRISSÜL)

9. rész

Amy Walker-Mikaelson

Óvatosan sétáltam az iskola folyosóin, ügyelve arra, hogy ne keltsek zajt. Nem tudhattam Dahlia milyen őrült játékot játszik, így jobb biztosra menni. Őszintén, nagyon féltem, hogy nem tudok innen kijutni, de próbáltam Hope megtalálására koncentrálni. Ő biztos tud innen egy kiutat. Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy egy perce vagy egy órája sétálok körbe-körbe a suliban. Kezdtem szédülni és úgy éreztem egyre nehezebb emelnem a lábaimat, de nem állhattam meg.
-Véget vethetsz ennek Amy. Nem kell tehetetlenül feküdnöd az ágyban, bezárva a saját elméd börtönébe. Csak annyi a dolgod, ha felébresztelek kisétálj az iskolából. - csengett a fülemben Dahlia hangja.
-Nem! - válaszoltam, ám a hangom elcsuklott, s meg kellett támaszkodnom a falban, hogy ne essek el. Tudtam, hogy Dahlia csinált velem valamit, de azt nem, hogy mit.
-Ugyan Amy. A fájdalom amit most érzel semmivé lehet, kijuthatsz innen és olyan hatalmas boszorkány lehetsz amilyet még nem látott a világ! Csak mondj igent! - beszélt hozzám továbbra is. Egy percre megfordult a fejemben, hogy igaza lehet. Talán egyszerűbb volna feladni a harcot és csatlakozni Dahlia, de amennyire tudom a könnyű út ritkán azonos a helyes úttal.
-Soha nem fogok igent mondani neked! - válaszoltam, ám már négykézláb támaszkodtam a padlón, s az ájulás szélén álltam. Forgott velem a világ és erős hányingerem volt. Ekkor valaki megragadta a vállaimat és maga felé fordított. A félhomályban Hope arcát véltem látni.
-Amy, ez nem a valóság! Csak elhiteti veled, hogy rosszul vagy! Koncentrálj a hangomra, minden rendben lesz. - úgy tettem ahogy kérte, s éreztem, hogy a fájdalom alább hagyott. A fejem ugyan még tompán lüktetett, de a szédülés elmúlt. Reflexből távolabb léptem Hopetól, hiszen jelenleg nem tudtam megkülömböztetni a valóságot és az elme játszmáját.
-Semmi baj, nem vagyok báb! - emelte fel a két kezét védekezően.
-Freya sem tűnt annak! - válaszoltam összehúzott szemekkel. Hope nagyot sóhajtott és tett felém egy lépést. A testem magától mozdult, s vele egyszerre hátraléptem egyet.
-Figyelj, ne kérd, hogy mondjak valamit, amit csak nekem mondtál, hisz nézz körül! Ez egy börtön, amit Dahlia alkotott. Hozzáfér az emlékeidhez, így mindent tud rólunk. - magyarázta Hope, én pedig kissé megnyugodtam, hiszen ha Dahlia nem akarja, hogy kiszabaduljunk, miért mondaná el, hogy hol vagyunk? A testtartásom lazább lett, habár még mindig gyanakvó voltam. - Most, hogy végre hiszel nekem ki kell jutnunk innen.
-Jó, de hogyan? - néztem körbe a folyosón, melyen nemrég még boldogan nevetgéltem Josieval, most pedig a börtönünként funkcionál. - Nem látok sehol egy ajtót, nagy villogó felirattal felette, hogy "kijárat".
-Le se tagadhatnád, hogy Mikaelson vagy. - mosolygott rám Hope, ettől pedig kicsit feszélyezve éreztem magam, bár nem mutattam ki. - Ha ez az a varázslat amire gondolok, meg kell találnunk a kulcsot ami nyitja az ajtót.
-Milyen kulcsot? Hol van az ajtó? - kérdezgettem tovább, mert még mindig nem értettem mit is akar nekem elmagyarázni.
- Van az épületben egy ajtó amin két zár van. Ahogy láttam ez az én szobám ajtaja, de a helye folyamatosan változik.
-De én a te szobádból jöttem! Nyitva van. - szakítottam hirtelen félbe.
-Csak azt hitted, hogy ott vagy. - furcsán nézhettem rá, mivel Hope csak elnevette magát. - Rémlik, hogy ez nem a valóság?
-Tehát Dália azt mutat nekünk, amit csak akar? - húztam fel a szemöldököm, mire Hope bólintott.
-A kulcsok pedig olyan helyen vannak elrejtve, ami nagy jelentőséggel bír számunkra. A legjobb az lenne, ha szétválnák, de ezúttal ez nem lenne szerencsés ötlet. - húzta el a száját az unokatestvérem.
-Hol kezdjük a keresést? - tettem fel az újabb kérdést.
-Az én kulcsom csak egy helyen lehet, a vérfarkas átalakuló zárkában. - nézett a lépcső felé Hope. Erősen gondolkodtam, hogy vajon számomra melyik a legjelentősebb hely, de nem jutottam semmire.
-Miért pont a zárka? - húztam fel a szemöldököm, ám szinte azonnal leesett mire is gondol. - Ja, ott csókolóztatok Landonnal miután idehoztátok. - csaptam a homlokomra.
-Igen. - válaszolta lehajtott fejjel, mosolyogva. - A te kulcsod hol lehet?
-Nem tudom. - válaszoltam őszintén. - Lehet az irodában, a szobámban, az udvaron. Voltaképpen bárhol.
-Akkor legelőször az én kulcsomat kell megtalálnunk. - indult el a lépcső felé, én pedig követtem őt. Ahogy leértünk a földszintre szembetaláltuk magunkat Jeremy Gilbertel. Ugyanúgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem, azonban a szeme, épp úgy, mint itt mindenkinek, teljesen sötét volt.
-Menj Hope! Keresd meg a kulcsot, én feltartom! - mondtam az unokatestvéremnek, aki erre csak bólintott, majd tovább futott a folyosókon.
-Nem nyomhatsz le. - jelentette ki halálos nyugalommal a hangjában. - Vadász vagyok.
-Csak egy ócska utánzat vagy, semmi több! - vigyorogtam a fiúra.
-Ügyes próbálkozás, de elfelejted, hogy ez a ti elmétek börtöne. - emlékeztetett. - Hope már harcolt ezzel a fiúval, így éppen olyan vagyok, mint a valódi Jeremy Gilbert.
-Kivéve, hogy a valódi nem jártatja ennyire a száját.
Amikor elindult felém egy kicsit megtántorottam, de eszembe jutott, hogy itt is képes vagyok varázsolni.
- Ictus!- mondtam, miközben felé lendítettem a kezemet. A fiú a szoba másik felébe repült, én pedig felfutottam az emeletre, ezzel elcsalva őt Hope közeléből. Egyik ajtótól a másikhoz szaladtam, ám egyik sem akart kinyílni. A szívem a torkomban dobogott, levert a víz és kapkodva vettem a levegőt. Ugyan tudtam, hogy Dahliának szüksége van rám, így halálos sebet nem ejtene rajtam, mégis féltem. Féltem, hogy Hopenak és nekem bajunk esik, hogy itt ragadunk amíg Dália kivégez mindenkit az iskolában.
-Egy igazi Mikaelson nem bújna el előlem! - kiabálta Jeremy. Hallottam a lépteit amint a lába a lépcsőt koptatja. - Az anyád elbújna szégyenében, ha látná ahogy menekülsz előlem. - folytatta, én pedig ekkor megtaláltam az első olyan szobát, aminek az ajtaja nyitva volt. A kilincsre tettem a kezem. A hideg fém miatt teljesen libabőrös lettem.
-Az apád nem is büszke rád! - ekkor elhúztam a kezemet. Egyre közelebbről hallottam Jeremy hangját, a hangot ami miatt jelenleg düh áradt szét az egész testemben. - Érzékeny pontra tapintottam Amy? - nevetett fel ördögien. - David számára egy hatalmas csalódás vagy! Egy Walker alfa, aki a boszorkányságot választja az öröksége helyett!
Megpördültem a tengelyem körül, arcomra pedig harag ült ki. Megpillantottam Jeremyt a folyosó másik végében. Vigyorogva indult el felém, közben pedig egyik karját kinyújta a körmeivel karcolta a falat. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Ösztönösen nyújtottam ki a kezemet, s a szavak melyeket ezidáig sohasem hallottam úgy csúsztak ki a számon, mintha tökéletesen begyakorolt szöveget mondanék el.
- Dico quatuor virtutes animarum auxilium. - kántáltam a varázsigét, s éreztem ahogy a hatalmas mennyiségű mágia ami felgyülemlett benne elhagyja a testem.
-Mégis mit művelsz?! - hallottam meg Dahlia hangját. Kinyitottam a szemeimet, s láttam, hogy teljes valójában áll előttem, arcáról pedig tisztán leolvasható volt a kétségbeesés. Mellette az egyik kis bábja állt Jeremy alakját felvéve, s próbált a közelembe férkőzni, de egy láthatatlan fal megállította.
-Dico quatuor virtutes animarum auxilium. - ismételtem el. A talaj megremegedt a lábam alatt, ám én szinte földbegyökerezve álltam egyhelyben, ellentétben Dahliával, aki a falnak támaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát. A kis csatlósa sem járt jól, ugyanis egy intéssel a folyosó túlsó végébe repítettem. Nagy puffanással ért földet, s az ütközésnek köszönhetően elvesztette az eszméletét.
-Elég volt ebből! Álj le, bármit is csinálsz! - utasított Dahlia, ám én csak megeresztettem felé egy pimasz vigyort, s folytattam a bűbájt, melybe belekezdtem.
- Ventus! - mondtam, mire az ablakok és az ajtók nagy reccsenések és nyikorgások közepedte kivágódtak. - Terra! - a padlón és a falakon hatalmas repedések jelentek meg a semmiből. - Aqua! - hatalmas menydörgés ütötte meg a fülemet, amely a kintről jött, ugyanis hatalmas vihar keletkezett.
-Amy fejezd be! - kiabálta Dahlia. A szél és az esőcseppek koppanása szinte teljesen elnyomta a hangját, ám nem számított sokat, hiszen amúgy sem hallgattam volna rá, így kimondtam az utolsó szót. - Ignis!