Mikaelsonnak születve (LASSAN FRISSÜL)

3. rész

Miután sor került a beszélgetésünkre én elvonultam a szobámba. Senki nem tartott vissza. Persze ez várható volt, hisz az nem épp mindennapi dolog, hogy te, sőt az egész családod természetfeletti lények vagytok.
Az ágyamon ültem, egy párnát ölelve, s próbáltam megemészteni az imént hallottakat. Azonban nem kellett sok idő, s egy fuvallat söpört végig a szobán, az ajtó pedig tárva-nyitva volt. Nem tudtam pontosan milyen képességeik vannak a vámpíroknak, de feltételeztem, hogy a filmes ismereteim nem csak kitalációkon alapulnak, így valószínűleg valamelyik családtagom használta a gyorsaságát.
Az ajtóhoz léptem és becsuktam. Direkt nem zártam be, hiszen hiába vonultam el, jól esett volna egy kis társoság. Ahogy megfordultam észrevettem az íróasztalra helyezett kis könyvecskét. Sötétlila borítójáról egyből megismertem a gyerekkori naplómat. Leültem az asztal elé helyezett székre, s elkezdtem olvasni. Rengeteg hülyeséget írtam bele és sokszor 2-3 hónap kihagyás után került új fejezet bele. Azonban mikor 13 éves lettem abbahagytam. Már nem emlékszem miért, egyszerűen csak feltettem egy polcra és nem írtam többet, így rengeteg oldal maradt még üresen.
Hirtelen arra gondoltam, hogy ha már társoságom nincs, kiírom magamból a gondolataimat. A laptopot kicsit eltoltam, hogy legyen helyem az írásra, s az asztalra helyezett számos toll közül választottam egyet. Egy tiszta oldalra lapoztam, s elkezdtem leírni, hogy mi történt velem. Szó szerint mindent leírtam. Anya egy hybrid, apa vérfarkas és, hogy az újonnan megismert családtagjaim szintén természetfeletti lények. Azt is leírtam, hogy én mi vagyok, bár pontosan azt sem tudom mit jelent ez. Tribrid. Azt értem, hogy három faj kereszteződése, viszont ez mivel jár? Sokat kell még tanulnom ezekről.
Miután mindent leírtam egy kicsit megkönnyebbültem. Úgy döntöttem megkeresem anyáékat és beszélek velük, így hát kiléptem az ajtón. Hamar meg is találtam őket, ugyanis a szobájuk ajtaja résnyire nyitva volt.
-Vajon Amy haragszik?-kérdezte anya. Látni ugyan nem sokat láttam, de hallottam a beszélgetésüket.
-Dehogy. Csak időre van szüksége, hogy feldolgozza. Nem minden nap tudja meg az ember, hogy különleges.-válaszolta apa.
-Valahogy úgy érzem, hogy az én hibám. Elvégre ha nincs ez az eset akkor talán soha nem mondtam volna el neki, hogy ki is ő.-vallodta be.
-Szerencse, hogy itt vagyok én, aki helyetted is elárulta volna neki.-nevetett föl apa. Erre mosolyognom kellett. Noss igen. Ő volt az az ember, aki nem szeretett hazudni.
-Hallgatózunk?-kérdezte valaki a hátam mögül. Ilyedten megfordultam és láttam, hogy Hope mosolyogva áll előttem.-Ne aggódj néha én is szoktam. Mivel én vagyok az egyik legfiatalabb Mikaelson így nem avatnak be mindenbe. De van egy izgisebb módszer is arra, hogy megtudhass dolgokat.
-Mi az?-kérdeztem mosolyogva.
-A vámpír képességeimet nem használom sűrűn, csak ilyen helyzetekre. Kiváló a hallásunk így akár a szobádból is meghallhatod ha valaki éppen rólad beszél a házban.-válaszolta az unokatesóm.
-Megtanítasz?-kérdeztem csillogó szemekkel.
-Persze. Beszélgethetnénk is közben. Elvégre nem emlékszünk egymásra.-vetette fel a dolgot.
-Jó ötlet. Jössz?-mutattam a szobám felé.
-Igen.-válaszolta, majd együtt elindultunk az említett helyiség felé. Ott helyet foglaltunk az ágyamon egymással szemben.
-Akkor mit szeretnél tudni?-kérdeztem.
-Mennyit tudsz a mágiáról?
-A filmeket és a sorozatokat leszámítva semennyit.-nevettem kínosan.-Te jársz suliba?
-Igen. A Salvatore suliba. Olyanok járnak oda mint mi. Vérfarkasok, boszorkányok, vámpírok és én, egy Tribrid. Valószínű, hogy ezek után te is oda fogsz majd járni.-tájékoztatott Hope. Ezek után már más témák jöttek fel, mint a fiúk, a barátok és a személyiségünk. Megtudtam, hogy Hope-nak van barátja. Landon-nak hívják és egy főnix. Szintén a Salvatore suliba jár.
Én elmondtam, hogy a legjobb barátom Layla és, hogy valószínűleg ezek után nem nagyon fogunk beszélni, mivel a családom szó nélkül felszívódott a városból. Nehéz lenne megmagyarázni.
Hope épp azt ecsetelte, hogy mostanában jóban lett a Saltzman ikrekkel, mikor kopogtattak az ajtón, s anya lépett be a szobába.
-Beszélhetnénk?-kérdezte kicsit félve. Hope-ra néztem.
-Csak nyugodtan. Addig kerítek valami kaját.-mosolygott majd távozott a helyiségből, anya pedig átvette a helyét az ágyon.
-Lehet, hogy most haragszol rám, de el szeretném mondani miért nem akartam, hogy tudj erről az egészről.-kezdett bele a mondandójába.-A mágia lehet csodálatos, de lehet veszedelmes is. Én vagyok az egyik ősi Hybrid és Klaus bátyám révén sok ellenséget szereztem az évek során. Tudtam, hogy mi, ősvámpírok is meg tudunk halni és nincs garancia arra, hogy meg tudlak védeni, így úgy döntöttem, hogy elhagyjuk New Orleanst és normális életed lesz.
-Anya, nem haragszom. Sőt inkább köszönöm. Köszönöm, hogy volt 16 normális évem, viszont egyszer mindenképp belecsöppentem volna ebbe a világba. Azt nem értem, miért nem mondtad el előbb?-kérdeztem szomorúan. Tényleg nem haragudtam rá, viszont az nem helyes, hogy soha nem tudtam erről a világról. Ha velük történt volna valami akkor a Mikaelsonok létezéséről sem tudtam volna, így meg is halhattam volna.
-Nem akartam, hogy veszélyben legyél. Tudom nagyon furcsán hangzik, de így van. Viszont most, hogy kiderült szeretném jóvá tenni. Beiratlak a Salvatore suliba. Az olyan különleges embereknek van mint te. Ott megtanulhatsz mindent ami kell, közben pedig kitaláljuk, hogy győzzük le Dahliát.-fogta meg a kezem anya.
-Ha legyőztük őt.....itt maradhatunk?-kérdeztem félve.
-Ha szeretnél akkor igen. Ezután szeretném megadni neked a döntést. Ha szeretnél itt maradni és ebben a világban élni akkor ittmaradunk.-mosolyodott el majd megölelt.
-Köszönöm.-mosolyogtam én is. Úgy érzem, hogy hiába van itt ez a Dáliás ügy, végre igazi család vagyunk. Nem fogom meggondolni magam. Itt szeretnék maradni a Mikaelsonokkal és bepótolni ezt a 16 évet. Nem vagyok normális. Mikaelson vagyok.