Mikaelsonnak születve (LASSAN FRISSÜL)

11. rész

Amy Walker-Mikaelson

Teljes sötétség uralkodott a térben ahol magamhoz tértem. Emlékeztem, hogy Hope és én beleestünk Dhalia csapdájába, és arra is ahogyan vele harcolok, ám ami utána következett azt számomra teljes homály borította.
-Hahó! - kiáltottam, ám csak a saját visszhangomat hallottam. Fogalmam sem volt arról, hol lehetek vagy, hogy miként kerültem ide, erre a hideg és sötét helyre. - Van itt valaki? - kérdeztem, azonban ahogy sejtettem; senki sem válaszolt. Egyedül voltam, teljesen magamra utalva, s csak egy dolgott tudtam biztosra: minnél előbb ki kell jutnom innen.

Hope Mikaelson

Tudtam mit kell tennem. Amíg a többiek itt kint próbálják felébreszteni Amyt, én be akarok jutni a fejébe, azonban ehhez szükségem lesz MG segítségére. Tudom, hogy az unokatestvéremnek szüksége van rám és nem fogok varázskönyveket bújva üldögélni, amikor nyílvánvaló, hogy nem azokban lesz a megoldás. Freya néni nem nézte jó szemmel az ötletemet, de belátta, hogy valóban ez lesz a legjobb döntés. Fogalmunk sem volt arról, hogy mégis mi a baja Amynek, ahhoz pedig, hogy kiderítsük ez leghatásosabb módszer. Sietve lépkedtem a folyosó vöröses szőnyegén, egyenesen le a könyvtárba, ahol drága vámpír barátom valószínüleg éppen képregényeket olvasva gubbasztott az egyik asztalnál. A sejtésem beigazolódott, MG éppen valami szuperhősös történetet olvasott amikor rátaláltam.
-Hope? Baj van? - kérdezte amint mellé értem. Próbáltam visszafogni az érzelmeimet, de ezek szerint könnyebb kiszúrni, hogy aggódom, mint amennyire hittem.
-Igen, elég nagy. Szükségem van a segítségedre! - válaszoltam, majd karon ragadtam és húzni kezdtem Amy szobája felé, közben pedig nagyvonalakban elmondtam neki a történteket. Természetes mint mindig, MG örömmel segített nekem. Rá mindig lehet számítani, szinte soha nem mond nemet, ami talán kicsit rossz tulajdonsága is, de pillanatnyilag örültem ennek. Egy percig úgy tűnt minden simán fog menni. MG segítségével belenézek az unokatesóm fejébe, megtalálom a probléma gyökerét és felébresztem őt. Csináltunk már ilyet, amikor Josiet vette uralma alá a fekete mágia. Persze erről Amynek egy szót sem szóltam, hiszen Josie majd beavatja, ha úgy akarja. Lényeg a lényeg, mindennek simán kellett volna mennie. Ám ahogy az a mi esetünkben elvárható, semmi nem ment úgy ahogy elterveztük. Ugyanis mire visszaértünk Amy felébredt. A hirtelen jött örömöm helyét ismét átvette az aggódás, amikor megláttam, hogy bár a testéről a csíkok eltűntek, a szemei teljesen feketék voltak. A szoba teljesen fel volt dúlva, Freya néniék és Amy szülei egytől egyig mind ájultan hevertek a padlón.
-Te vagy Hope igaz? - kérdezte mosolyogva, közben pedig lépett egyet felénk. - Már nagyon vártam, hogy személyesen is találkozzunk.
-Ki vagy te és mit tettél Amyvel? - kérdeztem, s en is tettem felé egy lépést. Eközben MG mögöttem ugrásra készen állt, ha arra lenne szükség.
-De modortalan vagyok, hadd mutatkozzam be! A nevem Abaddon.

Amy Walker-Mikaelson

Egyre csak bolyongtam a végtelen sötétségben ami körülvett. Csak az járt a fejemben, hogy kiutat találjak, ám nem úgy tűnt mintha lenne.
"Egyátalán hol vagyok? Nemrég még Hopeal voltam Dahlia ketrecében, majd hirtelen teljes sötétség. Most pedig itt vagyok teljesen egyedül, fogalmam sincs mit kéne tennem és őszintén félek."
Tudtam, hogy ez a világ nem veszélytelen, de mertem remélni, hogy nem fogok már az első napomon meghalni. Azt hittem olyan leszek mint Harry Potter. Eljövök egy csodás iskolába ami tele van mágiával és varázslatos lényekkel, megtanulom hogyan irányítsam az erőmet, majd egy epikus harc során legyőzöm a történetem főgonoszát és boldogan élek amíg meg nem halok. Azonban nekem már az első nap bajba kellett keverednem.
"Gratulálok Amy, nem is te lennél!"
Hirtelen a semmiből a távolban észrevettem egy ajtót amiből csak úgy áradt kifelé a fény. Kétségbeesettem szaladni kezdtem felé, attól féltem ha nem sietek a végén eltűnik én pedig továbbra is reménytelenül maradhatok a sötétben. Azonban szerencsére ez nem következett be. Szó szerint átestem a nyitott ajtón, annyira siettem hogy ideérjek. Szilárd talajra érkeztem, pontosabban egy ösvényre. Ahhoz képest mekkora fény áradt az ajtóból eléggé sötét volt. Feltápázkodtam, s a szemem elé tárult egy sötét erdő. A fák szó szerint óriásiak voltak, nem is láttam a tetejüket . Egy ösvény közepére estem, amit már kezdett benőni a fű, így valószínűleg rég nem járhatott erre senki. Csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, meg néhány kósza állat lábainak dobogását. Az erdőt ellepte a friss eső illat, ami kissé megnyugtatott, de a sötétség ami még itt is uralkodott továbbra sem volt bíztató.
Végignéztem magamon, s a kinézetem nagyon furcsa volt. Szőke hajam most gyönyörű hullámokban omlott a vállamra, ahelyett, hogy össze-vissza lett volna borzolva. Egy smaragdzöld köpeny takarta a vállaimat, melynek szegélyét kacskaringózó arany hímzés díszítette. Alatta egy hasonló, kicsit sötétebb zöld színű, ruha volt rajtam. Derekára egy ezüst színű övet erősítettek, melyben egy tőr kapott helyet. A szoknya allja egészen a földet súrolta, anyaga pedig nagyon puha és selymes volt. A lábaimon egy hasonlóan puha és kényelmes, szintén zöld színű cipő díszelgett. Úgy festettem, mintha egy Fantasy film főszereplője lennék.
Visszafordultam, hogy egy pillantást vessek az ajtóra, az azonban már sehol nem volt. Körülöttem mindössze fák sűrűségét lehetett látni.
"Hogyan is volt a fényvarázslat? Nem lehet olyan nehéz."
-Post tenebras spero lucem. - mondtam, mire egy fénygömb keletkezett a kezemben. Elég haloványan világított, de megteszi.
"Még jó, hogy Josie és a boszik tanítottak pár trükköt"
Elkezdtem sétálni az ösvényen, remélve hogy legalább eljutok valahova ahol kideríthetem, hogy mégis mi a fene folyik itt. Ahogy haladtam előrefelé a fák egyre sűrűbbek lettek, néhol már a gyökereik is benőttek az útra, így egyre nehezebb volt a közlekedés.Éppen átugrottam az egyiken, amikor hirtelen a semmiből zajra lettem figyelmes. Ballról jött a fák közül. Arrafordultam, kezemben továbbra is a fénygömbbel, ami egész jól tartotta magát. Fogalmam sem volt mennyi ideje indultam el, viszont azóta nem aludt ki a kezemben, pedig nagyon úgy tűnt, hogy nem fogja sokáig bírni. Még elég gyenge vagyok, hiszem alig varázsoltam eddig bármit.
-Ki van ott? - kérdeztem, s meggondolatlanul tettem egy lépést a hang forrása felé. Azonban szinte azonnal megbántam, ugyanis egy szürke farkas ugrott ki a fák mögül. Hátrahőköltem és kezeimet az arcom elé téve próbáltam védekezni. Az ijetség miatt a fényforrásom is eltűnt, így ismét sötétségbe burkolózva vártam, hogy az állat elérjen engem, ez a pillanat azonban nem jött el. Lassan leengedtem a kezeimet, a farkas pedig már nem volt előttem, hanem pár méterrel arrébb feküdt egy nyíllal a nyakában. Nem volt szép látvány ahogy a vére egyre csak folyt ki a sebből. Alapvetően szeretem az állatokat, de most örültem, hogy megmentettek, bár még azt sem tudtam ki volt a hősöm. Azonban néhány pillanattal később ez is kiderült, ugyanis valaki megszólalt mögöttem.
-Nem kellene egyedül mászkálnia, hölgyem!
Megfordultam, hogy szemügyre vehessem a hang tulajdonosát, aki nem más volt mint Jeremy Gilbert.

-------------------------
Nahát, nahát, igen élek! Most jöhetnék nektek kifogásokkal, hogy sok dolgom volt vagy hasonlók, de őszintén semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak nem jöttek a szavak. Ha leültem írni képtelen voltam egy mondatnál többet összehozni és semmi ihletem nem volt egyik történetemhez sem. Mostmár viszont talán mondhatom azt, hogy kilábaltam ebből az "írói válságból" és vannak ötleteim és kedvem is az íráshoz. Továbbra sem ígérem, hogy fixen mondjuk minden héten hozok egy részt. Sajnos csak akkor tudok nektek írni amikor megvan az ihletem, hiszen nélküle nagyon erőltetett lenne az egész történet. De most még biztos, hogy nekiállok a következő résznek és remélhetőleg minnél hamarabb láthatjátok is. Legyen csodás estétek!
Ui: így június vége felé boldog nyarat! (kicsit késtem vele tudom xD)

~Puszi~