Mikaelsonnak születve (LASSAN FRISSÜL)

7. rész

Kínzóan hosszú öt órának néztünk elébe. Hope és én égtünk a kíváncsiságtól, hogy hol lehet és mit tervez éppen Dahlia. Egyikünk sem szeretett nyugton ülni, ami néha jó, néha viszont elég idegesítő tulajdonság. Ám hamarosan eljött végre az éjfél és belekezdhettünk a varáslatba. Hope figyelmeztetett, hogy Dr. Saltzman valószínűleg büntető munkára fog minket küldeni, hála a riasztónak ami mágia esetén jelez. Őszintén, kezdtem kicsit kételkedni abban, hogy ez megéri nekem, elvégre nem szerettem volna elásni magamat az igazgatónál, de Hope azt mondta, hogy valószínűleg inkább rá lesz mérges, mint rám. Ez sem éppen nyugtatott meg, de nem akartam a célegyenesben visszafordulni.
Hope elmesélte nekem, hogy az apja egyszer meghalt, ám szerencsére Freya, Davina és ő vissza tudták egy varázslattal hozni az élők közé. Évekig dolgoztak rajta, hogy tökéletesítsék és beszerezzenek minden hozzávalót. Ezalatt Alaric úgy tekintett Hopera, mintha a saját lánya lenne, ezért úgy gondolja nem fog akkora fejmosást kapni.
-Ülj a csillag egyik csúcsába! - utasított Hope. Úgy tettem ahogy mondta, ő pedig miután kiengedte a patkányt a ketrecből helyet foglalt velem szemben. - Ez most lehet, hogy ki fog akasztani, de meg kell ölnöm.
-Egyátalán honnan szereztél patkányt?-húztam el a szám.
-Jobb ha nem tudod. - nevetett fel. Elfordítottam a fejem, így csak a csont reccsenését hallottam amikor Hope eltörte az állat nyakát. A testét a csillag közepére helyezte, majd a késért nyúlt.
-Minden bűbáj ilyen.... - kezdtem, de nem találtam a megfelelő szót, ígyHope kisegített.
-Para? - kérdezte. - Nem, csak az erősebbek.
A tenyeréhez emelte a pengét, majd egy határozott mozdulattal belevágott. Felszisszentem. Ez fájhatott.
-Hogyan tud megsebezni?
-Verbéna és Farkasölőfű. Biztosra mentem. - válaszolta, majd átnyújtotta nekem a kést. - Te jössz! A másik kezeden vágd meg magad!
Kissé vonakodva ugyan, de elvettem tőle a tárgyat, majd a jobb kezemhez emeltem. Összeszorítottam a fogamat és rászorítottam a kés élére. Ismét felszisszentem és jó messzire hajítottam magamtól a fájdalmam okozóját.
-Alig várom, hogy vérfarkas legyek. Ez baromira fáj. - szorítottam ökölbe a kezem. Hope kicsit furcsán nézett rám, mintha tudna valamit amit én nem, de nem firtattam. Megfogtuk egymás kezét és belekezdtük a bűbájba.
-Mond utánam; Videamus quem quaeritis. - mondta Hope, majd lehunyta a szemét.
-Videamus quem quaeritis - ismételtem el a szavakat. Egyszerre kántáltuk a varázsigét, majd hirtelen felvillant előttem egy kép. Egy barna hajú és szemű, idős nő mosolyogva nézett vissza rám.
-Látom őt! - mondtam és megszorítottam az unokatestvérem kezét.
-Valami nem stimmel! - kiabálta Hope. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a gyertyák lángal majdnem a plafonig ért. Megpróbáltam elengedni Hope kezét, de amint nem érintkezett a kezünk elviselhetetlen fájdalmat éreztem az egész testemben.
-Örülök, hogy újra láthatlak titeket gyermekeim. - mosolygott ránk Dahlia.
-Ennek így kéne működnie? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Egyátalán nem. Belenyúlt a varázslatunkba! - válaszolta az unokatestvérem.
-Remélem hamarosan találkozhatunk élőben is. Annyit nőttetek kedveseim. - vízhangzott a hangja a fejemben, ám az arcát már nem láttam. Az utolsó emlékem a padló kemény felülete amire a testem zuhant.

Amikor magamhoz tértem nem tudtam kinyitni a szememet, s pusztán tompa hangokat hallottam.
-Hogy lehettek ennyire felelőtlenek? - kérdezte egy hang. Felismertem, hogy ez Dr. Saltzmanhoz tartozik.
-Csak gyerekek. - válaszolta egy újabb hang. Ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani.
-Nem, már távolról sem azok! - csattant fel a doki. - Amy most csöppent bele a világunkba, nem ismeri a szabályokat! Hope annyi mindent átélt már, tudta, hogy mi történhetett volna!
-Csak azért tette, hogy megvédje önmagukat! Te csak ülnél egyhelyben és várnád, hogy rádtaláljon valami, ami ártani akar neked? - háborodott fel az ismeretlen. - Csak arra kérlek Ric, hogy légy velük kíméletes.
-Rendben, az leszek. - sóhajtott Dr. Saltzman. - De meg fogják kapni a büntetésüket.
Úgy éreztem ideje lenne kinyitni a szemem, elvégre ez hallgatózásnak számít. Küszködések árán sikerült kinyitnom a szemem, ám a hirtelen fény miatt nyöszörögve vissza is csuktam. Pár másodperccel később ismét kinyitottam, ezúttal nagyobb sikerrel, ám a fejembe mérhetetlenül nagy fádalom nyilalt. Odakaptam a kezemet, ám egyből meg is bántam. A tagjaim teljesen elnehezedtek és szó szerint pofonvágtam magamat a kezemmel. Körbepillantottam és rájöttem, hogy Hope szobájában vagyunk.
-Amy jól vagy? - hallottam neg Dr. Saltzman hangját.
-Azt hiszem. - válaszoltam rekedtes hangon. A torkom teljesen kiszáradt, a szervezetem üvöltött egy kis vízért.
-Jeremy, hoznál Amynek inni és valamit enni? - fordult el. Dr. Saltzman. Akkor vettem észre, hogy az idegen hang tulajdonosa a multkori látogatóm, Jeremy Gilbert.
-Hogyne. - válaszolta, majd elsietett, feltételezem a konyhába.
-Hol van Hope? - néztem körbe, ugyanis sehol sem találtam az unokatestvéremet.
-Épp most kap fejmosást Freya nénétektől, amihez nyugottan csatlakozhatsz is. - nézett rám színtiszta kárörömmel az arcán a doki. Szememet forgatva felálltam, s ekkor vettem észre, hogy máshol vagyok, mint mikor felébredtem.
-Hogy kerültünk ide? Az előbb még Hope szobájában voltunk. - ráncoltam a homlokom.
-Amy, biztos minden rendben? Kicsit, hogy is mondjam, zavartnak tűnsz. - lépett közelebb Dr. Saltzman.
-Igen, minden rendben. - válaszoltam, s nyeltem egy nagyot. - Biztos csak képzelődtem.
Kiléptem a szobából, ahol Freya nénivel találtam szembe magam.
-Te felelőtlen, őrült boszorkány! - torkolt le azonnal.
-Én is örülök Freya néni. - morogtam halkan.
-Van fogalmad róla milyen következményei lehetnek a tetteteknek? - kiabált tovább, amitől kissé megfájdult a fejem. Azt is furcsálltam, hogy ennyire kiakadt, elvégre Hope máskor is nyúlt már fekete mágiához, arra pedig nem reagált ilyen hevesen.
-Freya néni, sajnálom. Őszintén, tényleg sajnálom, de most meg kell keresnem Hopeot. - indultam volna el, ám karon ragadott és visszarántott.
-Freya, engedj el! - néztem a szemébe, ám amit ott láttam megijesztett. Teljesen sötétséget láttam bennük, a keze pedig egyre görcsösebben szorította az enyémet. Akárhogy próbáltam elhúzódni tőle, nem ment, így egy menedékem maradt: a varázslat. Amikor Josieval beszélgettem megtanított nekem néhány alap támadó bűbájt, amiket megpróbáltam felidézni. Megtalálva a tökéleteset erősen koncentráltam, hogy sikerüljön is végrehajtani.
- Ventus! - Freya felé löktem a szabad kezemmel, mire ő a lökéshullámnak köszönhetően a folyosó másik végén a falhoz csapódott. Nem törődve a fájó kezemmel elkezdtem futni a suli kijárata felé. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A lépcsőn lefutva nem törődve azzal, hogy a diákok engem néztek, az ajtóhoz siettem. Szinte feltéptem, olyan erősen rántottam meg. A Nap sugarai finoman cirógatták az arcomat, s kezdtem megnyugodni, hogy biztonságban vagyok. Ám amikor át akartam lépni a küszöböt egy láthatatlan falba ütköztem.
-Mi a.... - folytottam magamba egy cifea káromkodást. Teljes erőből kezdtem ütlegelni az akadályt ami előttem állt, ám az csak nem akart kiengedni.
-Ne törd magad, gyermekem. - szólt egy hang a hátam mögül. Amint megfordultam arculcsapásként ért a felismerés, hogy mi is történt. Dahlia állt velem szemtől szemben.
-Mit akarsz tőlem? - kérdeztem és tettem egy lépést felé.
-Szerintem pontosan tudod mit akarok. - válaszolta egyszerűen.
-Akkor kérdezem másként; miért vagyok itt? - húztam össze a szemöldököm, s újabb lépéssel közelebb kerültem hozzá.
-Noss bármennyire is elavult a védőbűbáj amelyet az iskolára és rátok helyeztek, még túl gyenge vagyok ahhoz, hogy áttörjem. - kezdett bele. - Ti viszont, drágám, tökéletes erőforrás vagytok, ám ez túl fájdalmas lenne számotokra, ezért idezártam a tudatotokat.
-Ó, hogyne, hisz te olyan kedves vagy, hogy nem akarsz fájdalmat okozni. - bólogattam, ám a hangomből csöpögött a gúny és az irónia. Dahlia mosolya leolvadt az arcáról.
-Nem ismered a szándékaimat. - védekezett.
-Kiskoromban el akartál rabolni engem és Hopeot, csak azért, hogy örökké élhess és nagyobb legyen a hatalmad. Freya néninek anya nélkül kellett felnőnie, mert te elvetted az anyjától! - emeltem fel a hangom, s egyre közeledtem hozzá.
- Az a gyermek meg sem születhetett volna nélkülem. A húgom tudta milyen árat kérek a varázslatért, mellyel többek között a te anyádnak is életet adhatott. Hálásnak kellene lenned! - háborodott fel, mire akaratlanul is, de felnevettem.
-Legyek hálás mert egy eszelős boszorkány el akar ragadni a családomtól? - kérdeztem továbbra is nevetve. - Ne haragudj, de ez annyira vicces! - amikor újfent rendesen vettem a levegőt átszeltem azt a csekély távolságot ami köztünk maradt, s farkasszemet néztem Dahliával. - A terved nem fog beválni. Kijutok ebből az ostoba illúzióból és Hopeal karöltve foglak visszarugdosni a sírba! Ventus! - kiáltottam ismét a már használt varázsszót, ám ekkor Dahlia alakja szertefoszlott, s a varázslatom egy asztalt talált el, amely megadva magát kettétört.
Elszántsággal a lelkemben indultam sétára az iskolában, s csak egy cél lebegett a szemem előtt; meg kell találnom Hopeot és együtt ki kell jutnunk innen, mielőtt túl késő lenne.