Mikaelsonnak születve (LASSAN FRISSÜL)

10. rész

Hope Mikaelson

-Menj Hope! Keresd meg a kulcsot, én feltartom! - mondta Amy, mire én csak bólintottam, majd kikerülve Jeremyt a vérfarkas átalakuló zárka felé vettem az irányt. Pontosan tudtam, hogy hova kell mennem, hiszen mindenre emlékeztem. Aznap bezártuk oda Landont, mert azt hittük, hogy verbéna van a szervezetében és MG ezért nem képes megigézni őt, de mint később kiderült tévedtünk. Bevettem az utolsó kanyart, s már az átalakuló zárkák között sétáltam. Mielőtt beléptem volna az egyikbe egy percre megálltam, s felidéztem azt a boldog pillanatot Landonnal. Elmosolyodtam ahogy felrémlett előttem az emlékkép, s arra gondoltam milyen jó lenne, ha újra átélhetném vele ezt a percet. Miután feleszméltem, megráztam a fejem, s gondolatban letorkoltam magam. Nincs most erre időnk! Beléptem a zárkába és a szememet végigjárattam a falon, a láncokon, a padlón, ám semmit sem találtam. Ráncoltam a homlokomat és azon gondolkoztam, hogy mégis hogy történhetett ez. Biztos, hogy itt kellene lennie a kulcsomnak, mégsem látom nyomát se. Ekkor azonban a talaj remegni kezdett a lábam alatt, nekem pedig a hideg rácsba kellett kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani magam.
-Mi az Isten? - kérdeztem magamtól. A semmiből hirtelen hatalmas szél kerekedett, mely hatalmas varázserőt hordozott magában. Ennyi erőt talán még sohasem éreztem. Arculcsapott a felismerés, hogy ezt bizony az én drága unokatestvérem csinálja. Egyből elkezdtem futni a cellák között, fel a lépcsőn. A földszintre érve láttam, hogy a főajtónak már csak a helye van meg, ugyanis a hatalmas szél kiszakította azt. Az ablakok tárva nyitva voltak, a padlón és a falakon repedések égtelenkedtek, odakint pedig zuhogott az eső. A bútorok teljesen elmozdultak a helyükről, a könyvek leestek a polcokról és szanaszét hevertek a földön. A kandallóban a tűz olyan nagy lánggal égett, hogy a hatalmas, hideg szél ellenére is melegem lett.
-Hát Amy, nem tudom hogy csináltad, de le a kalappal. - suttogtam magam elé miután végig néztem a pusztításon. Az unokatestvéremet nem láttam sehol, így elindultam az emelet felé. A lépcső tetejére érve legelőször Jeremy Gilbertet láttam meg, aki jelenleg eszméletlenül hevert az egyik szobaajtó maradványai alatt. Oldalra nézve megpillantottam Amyt, elterülve a padlón. Azonnal odarohantam és szólongatni kezdtem.
-Amy! Amy, kelj fel! - ráztam meg a karjánál fogva, ám a reakciója más volt, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy ébredezni kezdett volna hirtelen a kezem után nyúlt és erősen megszorította. A szemei kipattantak, ám épp olyan korom feketék voltak, mint Dália bábjainak idebent. Hátrahőköltem, ám Amy még továbbra is szorított engem.
-Hope, segíts! - szólalt meg, ám hangja sokkal mélyebb volt, mint máskor. Valahogy éreztem, hogy ő az igazi Amy, mégis más volt. Hatalmas erő áramlott a testéből, éppen olyan, minr amit a szél feltámadásakor éreztem.
-Ne aggódj, kiviszlek innen! - mosolyogtam rá bíztatóan. Erre válaszul csak halványan elmosolyodott, majd ismét lehunyta a szemeit és elájult.
Talán megpróbálhatnánk csak úgy kisétálni az ajtón. Amy, bármit is csinált feldúlta ezt a világot. Talán menj fog...
Egyik kezemet Amy háta alá helyeztem, másikkal a térdhajlatánál fogram össze a lábait, majd felemeltem és elindultam a földszint felé. A lépcsőn leérve még egy utolsó pillantást vetettem a katasztrófára amit az általam cipelt lány okozott.
-Erről még beszélnünk kell, ha hazaérünk. - húztam el a szám, majd átléptem a küszöböt, majd ellepett engem a hatalmas fényesség.

...

A végtagjaim zsibbadtak, a fejem zsongott, a gyomrom pedig liftezett. Nincs is jobb, mint fekete mágia után felébredni. Ez csak jobban fog fájni.
-Hope! Hercegnőm.. - hallottam meg apám hangját, s éreztem, hogy megszorítja a kezem. Sietve felültem, ám bár ne tettem volna. A kezdeti migrénem egyből átváltott szúró, erős fájdalomra és úgy éreztem, hogy a tegnapi vacsora távozni készül. A szememet bántotta a hirtelen fény, így homályosan láttam.
-Hála Istennek! - ölelt át gyorsan anya is. Ahogy kitisztult a látásom körbenéztem a szobában. A sarokban Jeremy és Saltzman doki áldogáltak, utóbbi mosolyogva figyelt engem és a szüleimet, Elijah bácsi pedig apa mögött állt, kezét támogatóan a vállára helyezte. Rebeka néni az ágy végében állt, s megkönnyebbülten hajtotta az őt átkaroló Marcel vállára a fejét.
-Amy merre van? - kérdeztem azonnal, ugyanis őt és a szüleit nem láttam sehol a szobában.
-Előbb talán pihenned kéne egy kicsit Hope. - mondta Dr. Saltzman miután nyelt egy nagyot.
-Nem! Legalább tizenkét órán kereztül ki voltam ütve, most tudni akarom, hogy hol van az unokatestvérem! - emeltem fel a hangomat, s jobban megszorítottam apa kezét. Alaric és anya összenéztek, majd anya kezdett bele a beszédbe.
-Mielőtt felkeltél Amynek valamiféle rohama volt. Az egész testén fekete csíkok jelentek meg és egy ismeretlen varázsigét motyogott magában. Freya és Davina átvitték a szobájába és próbálják kitalálni, hogy mi lehet ez.
-Hope, mit csinált Amy a fejedben? - szólalt meg ezúttal apa.
-Én.... - kezdtem volna bele, ám hirtelen egy furcsa érzés fogott el. Nem félelem, hanem inkább olyan érzés, mint amikor tudod, hogy veszélyben vagy, de nem tudod mire számíts, ám egyátalán nem értettem ezt az egészet. - Én nem emlékszem!
-Az meg hogy lehet? - intézte Saltzman doki felé a kérdést Elijah bácsi.
-Nem tudom. - válaszolta tanácstalanul.
-Mi az, hogy nem tudja? - kérdezett vissza dühösen az apám.
-Mint tudjátok mostanság sűrűn bukkannak fel nálunk olyan lények, akik elméletben nem létezhetnének. Ezek után én nem lepődnék meg, ha egy Tribriden is lehetne tudatkontrollt alkalmazni. - magyarázta Dr. Saltzman. A szobában síri csönd uralkodott, ami engem egyszerűen megőrített, így amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam az ágyról, s Amy szobájába igyekeztem.
-Hope, hová mész? - hallottam meg Rebeka néni kiáltását, ám nem törődtem vele. Tudtam, hogy történt valami amíg nem voltunk magunknál, de egyszerűen képtelen voltam felidézni, pedig éreztem, hogy az lenne a kulcsa mindennek. Valahogy bennem volt egy folytogató szorongás, ami nem akart elmúlni, s mégnagyobb lett amikor beléptem Amy szobájába és megláttam, hogy mi folyik ott. Freya és Davina néni épp sietve lapozták át a varázskönyveket, míg Kol bácsi és Kayleen próbálták lefogni az őrjöngő Davidet. Mary néni a lánya mellett térdelt, s egyfolytában zokogott, ám nem ez volt a legrosszabb. Amy teste láttán ugyanis nekem is sírhatnékom támadt, s abban a percben csak arra tudtam gondolni, hogy ez az egész az én hibám. Én rángattam bele ebbe a varázslatba és miattam hever most az ágyon ilyen állapotban. Szemei ugyan nyitva voltak, ám ha belenéztem pusztán csak sötétséget láttam. Testén valóban ott égtelenkedtek a fekete csíkok, melyek egyre csak nőttek és nőttek. Amikor Davina észrevette, hogy az ajtóban állok megrökönyödött arccal, csak mosolyogva hozzám sétált.
-Hope szivem, most menj el. Megoldjuk, ígérem! - érintette meg a vállamat nyugtatás céljából.
-Had segítsek! - kértem.
-Ez nem a legjobb... - kezdett bele Freya néni, ám én félbeszakítottam
-Segíteni akarok! - néztem a szemeibe elszántan. Ugyan elhúzta a száját, de végül bólintott. Habár nem sokat számított számomra ilyen téren a véleménye, hiszen így is-úgy is segítettem volna, akár megengedi, akár nem. Segíteni fogok Amynek és már tudom is, hogy hogyan. Ehhez viszont nekem lesz szükségem az én kis szupercsapatom segítségére.