Hullámok hátán

1. fejezet

Perry O' Grady felvette fehér köpenyét, fonendoszkópját nyakába akasztotta, és a tükörben az arcát kémlelte. Az utóbbi hat évben szinte halálra dolgozta magát, és ez meg is látszott a kinézetén. Még csak most töltötte be a huszonnyolcat, de negyvennek is kinézett. Megdörzsölte simára borotvált állát, majd nagy levegőt vett, és elindult. Íme, egy újabb nap a St. Mary kórházban.

Magabiztosan lépdelt a folyosón, a kórház szinte a második otthonává vált. A nővérek mosolyogva köszöntötték, szerették és tisztelték őt elhivatottsága miatt, habár nem egy közülük régen randevúra hívta. Azonban mindegyiket visszautasította magára öltve legkedvesebb modorát, mert bár szerették őt, másságát sosem tudta felvállalni az emberek előtt. Nem mintha közük lett volna hozzá, de még szüleiben és húgában sem bízott annyira, hogy ezt megtegye.

A vizit a bent fekvő betegekkel kezdődött. Nagy részük már hetek óta a kórház vendégszeretetét élvezték.

– Hogy érzi magát, Mrs. Williams? – kérdezte az ötvenes éveiben járó nőtől.

– Hogy kérdezhet ilyet, doktor úr? – nézett rá kétségbeesett tekintettel. – Lassan itt a karácsony, és otthon áll a bál. Ki fog kitakarítani, ha nem vagyok ott? Ki süt-főz? Mert a férjemre aztán nem számíthatok – áradozott. – A gyerekek végre hazalátogatnak az unokákkal, erre a világ lustája csak otthon lopja a napot.

Perry halványan elmosolyodott. Mr. Williams eddig minden nap benézett a feleségéhez, és biztosította, minden a legnagyobb rendben, de a nő képtelen hinni neki.

– Kérem, most ne beszéljen! Vegyen egy mély lélegzetet! – tette fonendoszkópjának hangolható membránját a nő mellkasára. – Benntart – utasította. – Kifúj. Rendben. Ha így halad tovább a gyógyulása, karácsonyra hazatérhet.

A nő szemében könnyek jelentek meg, s csak suttogva mondta ki: Köszönöm, doktor úr!

~

Perry az ebédlőben ült, és egy csokoládét majszolt. Martin, sebészkollégája, ott volt mellette, s próbálta rábeszélni, menjen el ő is a karácsonyi partira.

– Mondtam már, hogy nem érek rá – sóhajtotta.

– Igen? És mit csinálsz? Talán dolgozol?

– Pontosan – bólintott.

– Perry, az istenért, meddig csinálod még ezt?

– Mégis mit? – nézett rá érdeklődve.

– Hány napot voltál szabadságon az évben? – kérdezte homlokráncolva.

Perry gondolkozni kezdett.

– Ne is fáraszd magad, a szám a nulla. És ez megy, mióta ismerlek. Nem hiszem el, hogy nem akarsz pihenni. Végigdolgoztad, túlóráztad ezt az évet is, csodálom, hogy nem készültél ki.

– Szeretem a munkám – mondta egyszerűen.

– Hidd el, én is, de nem csak ebből áll az élet.

– Tudom.

– Tényleg? Mert nem úgy látszik. Mikor randiztál utoljára?

Perry zavarba jött.

– Hanyagolhatnánk a témát? – kérdezte kelletlenül.

– Nem – csattant fel Martin. Úgy tűnt, teljesen elvesztette a fejét. – Itt vagy, mint elismert orvos. Jóképű vagy, ezt sok nővér igazolja, de egyszerűen mit csinálsz? Menekülsz. Mégis miért? Mi elöl?

Perry úgy érezte, elevenére tapintottak, mintha kőkemény páncélját hirtelen megsebezték volna.

– Semmi közöd hozzá – állt fel hirtelen, s tálcáját otthagyva elrohant. Martin komor arccal nézett utána, még soha nem látta ennyire riadtnak.