Már egy hete itt vagyok az iskolában, és eddig nagyon tetszik. Az osztályból mindenki kedvesen fogadott amiért nagyon hálás voltam. Yuki és Yori a legjobb barátaim lettek. Olyan igazi barátok, akik mindig velem vannak és akikkel minden megbeszélhetek. Vagyis... Majdnem mindent. Sokat gondolkodtam azon amit Zero mondott. Vele azóta nem nagyon beszéltem. Ezért mekérdeztem Yukit, miért kéne vigyáznom az éjjelisekkel. Mivel tudta, hogy tudok a vámpírok létezéséről, mindent elmondott. Azok akik a másik tagozatra járnak vámpírok. A szívem azonnal megállt, és legszívesebben kirohantam volna a világból. A szörnyetegekkel akiktől félek, egy iskolába járok... Alig találtam szavakat. Yuki próbált nyugtatni, hogy ők kedvesek és nem bántanak minket. Mesélt nekem Kanameról és mindenki másról akikkel az egy hét alatt találkoztam. Végül a lelkemre kötötte, hogy erről senkinek sem beszélhetek.
**********
,,Kedves vámpírok. Mi jöhet még?" Ezen gondolkodtam miközben épp elszabadult a pokol az éjjelisek kapujánál, akik most fognak menni az oráikra.
- Gyerünk mindenki álljon hátrébb! - kiabálta Yuki.
- A nappalisok óráinak már rég vége menjetek vissza a kollégiumba. - tettem hozzá én is, és haragos tekintetekkel találtam szembe magam. Ennyit arrol, hogy mindenkivel jóban vagyok...
- Csak azért akartok elküldeni, hogy csak ti talalkozhassatok velük. Ez nem igazság! - mondta mérgesen az egyik lány.
- Mi csak a munkánkat végezzük. Mint felügyelők, az a dolgunk, hogy rendet tartsunk. - érvelt Yuki. Aztán meghallottuk ahogy a kapu kinyílik. Ijedten össze néztünk. Aztán lefagytunk ahogy meglattuk a két tökéletes sort a kapu két oldalán. Végül zavartan arrébb léptünk az éjjelisek útjából.
- Sziasztok hölgyeim! Milyen fantasztikus napunk van nem igaz? - kezdte el Aido a szokásos szívtipró szerepét. A kék szemeivel, és a szőke hajavál az összes lányt megbolonditotta körülöttünk. Rám valahogy nem tudott ezzel hatni. - Nahát Izanami - Jött oda hozzám és éreztem, hogy ebből gondok lesznek. Megfogta a kezemet, a szajához elmelte majd megcsókolta. - Ma is csak úgy ragyogsz, igazán gyönyörű vagy. - Monda hibátlan mosolyával. Eléggé megismertem már ahhoz, hogy tudjam bosszantani akar. Több gyilkos pillantást is éreztem a hátamon, amivel ha ölni lehetne már rég halott lennék. Aztán egy egész lánysereg gázolt át rajtam, és körberajongták Aidot. Ahogy földet értem felhorzsoltam a tenyeremet. Csodás. Észre vettem ahogy Kaname és Yuki beszélget. Elmosolyodtam, illettek egymáshoz, bár Yuki tagadta hogy tetszik neki.
Egy kezet éreztem a karomon, és Zerot pillantottam meg, aki felsegített a földről. Meglepődtem a kedves gesztuson, ahogy a többi lány is. Épp meg akartam köszönni amikor...
- Mégis mit néztek?! Irány a kollégium, most!! - kiabált mérgesen a lányokra. - Minden egyes nap megy a ,,Jujj! Jujj! Jujj!". Tele van a tök... - Nem vártam meg míg befejezi és hátba vágtam.
- Még van képed felháborodni mikor élkésel?? Viselkedj úgy ahogy egy felügyelőhöz illik!
- Ez ugyan úgy rád is vonatko... - elhallgatott és a kezemre nézett. - Megsérültél...
- Ja hogy ez - mutattam a tenyeremre - Csak egy kis horzsolás. - Zero egy szó nélkül megfordult és elment. Közben visszajött Yuki, az éjjelisek pedig bementek az iskolába.
- Hova siet Zero? - tette fel a kérdést.
- Nem tudom, egy szót se mondott. - Aggódva néztem abba az irányba amerre Zero ment. Rossz érzés kerített a hatalmába. Barátnőmmel vissza sétáltunk a koliba, és nekiültünk tanulni. Este még ki kell majd mennünk körbenézni.
**********
A koli előtt vártuk, hogy Zero is csatlakozzon hozzánk, de nem jött.
- Már megint ellógja a munkát. - Mérgelődött Yuki.
- Mindegy, majd beszélünk a fejével. Váljunk szét, úgy gyorsabban körbe tudunk nézni, és ha minden rendben itt találkozunk. - Azzal el is indultunk két ellenkező irányba. Már mindent tudtam mi merre van ezért nem aggodtam azon, hogy eltévednék. A szőkőkút felé tartottam amikor észrevettem valakit.
- Zero! - megállt és hideg szemeivel rám nézett. - Végre megvagy. Nagyon eltűntél délután, már kezdtem aggódni. Minden rendben? - A kérdésemet figyelmen kívül hagyta.
- Tudod mik ők nem? Akkor meg mégis hogy vagy képes ezt figyelmen kívül hagyni? - kerdezte halkan. A hangjában nem éreztem haragot, csak kíváncsiságot.
- Eddig úgy gondoltam, hogy a vámpírok csak gonosz szörnyek, akiket a véren kívül semmi se érdekel. De vannak kedvesek is mint ők.
- Megölte egy a szüleidet, és téged is meg akart.
- Pontosan. Egy másik vámpír, de nem ők. Nem adtak rá okot, hogy féljek tőlük. Ha annyira tetszene nekik a vérem gondolom már megtámadtak volna. - mondtam elviccelve a dolgot. - Na, mi lesz? Vissz jössz vagy idekint maradsz inkább? - és indultam is vissza. Az események nagyon gyorsan történtek. Zero vissza rántott a kezemnél fogva, és a mellkasának feszült a hátam. Még mielőtt megszólalhattam volna fájdalom hasított a nyakamba, aztán éreztem hogy valami meleg folyik lefelé a bőrömön. Próbáltam kiszabadulni a szoritásából.
- Zero hagyd abba... Elég legyen! - kiabáltam rá, aminek hatására azonnal elengedett. Vérző nyakamra szorítottam a kezem és felé fordultam. A szájából kitüremkedtek vámpírfogai, a szeme pedig vörösen lángolt. - Hát te is...? - elhallt a hangom, mire rám nézett.
- Izanami... - mondta halkan, a szeméből eltűnt az a tűz és vissza változott eredeti színébe. Azt a bűntudatot amit kiolvastam a tekintetéből nem tudnám szavakkal elmondani. Láttam hogy iszonyatosan mérges magára. Felém lépett, de nem tudtam ott maradni. Csak rohantam ahogy bírtam, amikor neki ütköztem valakinek. Kaname meleg szemei néztek rám. Nem akartam hogy észrevegye a vért, rászorítottam a kezem még jobban a sebre, elnézést kértem tőle és tovább futottam egészen a szobámig, ahol jelenleg a legnagyobb biztonságban éreztem magam. Elláttam a nyakamat és fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam és Zero járt a fejemben.
,,Most mégis mit kéne tennem?"
