Izanami
Túl gyorsan telik az idő. A téli szünetre mindenki hazament, kivéve minket, hiszen nekünk már ez az otthonunk. Lényegében semmi fontos nem történt.
Mindenki izgatottan várta a február 14-ét. Nem is tudom miért... Biztos vagyok benne, hogy az egész iskola meg fog őrülni. A meg érzésem nem tévedett... Az összes lány az ajándékozásra készült. Sose értettem miert olyan nagy dolog a valentin nap. Végtére is sose volt senki akivel ezt a napot töltöttem volna.
Es most itt állok egy recepttel a kezembe, es azon gondolkozom, hogy mekkora hulyeseg. Vegulis ha szeretsz valakit, nem csak ezen az egy napon kellene kimutatni. Lehet, hogy ez megsem olyan jo otlet.
- Oh, szia. - lépett be Yuki. - Mit rejtegetsz a hátad mögött?
- Rejtegetni? Semmit se rejtegetek. Miért jöttél? - kérdeztem kíváncsian. - De te mit rejtegetsz a hátad mögött? - erre a kérdésre elpirult. Csak álltunk egymás előtt és az egyikünk sem szólalt meg.
- Egyszerre? - kérdezte Yuki.
- Egyszerre. - és mind a ketten megmutattuk a kezünkben lévő papírt, aztán felnevettünk. Az ő kezében is egy recept volt. - Te kinek csinálsz? - kérdeztem egy széles vigyorral. Bár gondolom kinek.
- Kanamenak de csak mert megmentett és...
- Persze persze énmeg majd el is hiszem - Nevettem.
- És te? Ki a szerencsés? - tette fel a kérdést csillogó szemekkel.
- Még egyáltalán nem biztos, hogy megcsinálom.
- De nem ezt kérdeztem. Kivele kérlek. - tette össze a kezét.
- Hát... Arra gondoltam Zero biztos örülne egy kis csokinak. - mondtam szégyenlős és elpirultam.
- Nagyon fog örülni. Lássunk is hozzá!
**********
- Feladom... - mondtam lerogyva egy szekre. A harmadik sikertelen süti után egy cseppnyi életerőm sem maradt. Yukinál ugyan ez. Mindjárt ajándékozás lesz és semmink sincs. - Most megis mit csináljunk?
- Maradjunk a jól bevált csokigolyóknál. Nem valami izgi de jobb mint a semmi nem igaz? - rabólintottam. Pont elég csoki maradt hogy mind a tettőnknek legyen 4-4 darab. Külön-külön szépen becsomagoltuk őket. Hármat kapnak a fiúk, éshogy az igazgató se legyen szomorú neki is adunk.
- Ajándék a lányoktól éljeeen!! - az már biztos hogy az igazgatót könnyű boldoggá tenni. Most pedig indulás a kapuhoz. Yukival felállitottunk két oldalra egy alacsony kerítést amin kívül kell állniuk a lányoknak és onnan adhatják át az ajándékokat a kiszemelt éjjelisnek. Mindenki nagyon izgatott volt, velem az élen szerintem. Az se biztos hogy Zero szereti e egyáltalán a csokit. Szépen mindenki haladt sorban és már kezdett vége lenni a nyüzsgésnek. Megláttam Yuki kezében a dobozt.
- Yuki mit csinálsz?? El fog menni, gyerünk siess. - suttogtam a fülébe aztán elkezdtem tolni előre. Végül egy enyhe pírral az arcán oda ment. Boldogan néztem ahogy oda adja neki, Kaname pedig rámosolyog. Nekem is meg kéne keresni Zerot. Általában ha egyedül van, vagy egyedül szeretne lenni, akkor a lovakhoz megy. Már majdnem oda értem, amikor meglattam Zerot és azt a lányt akivel a bálon táncolt. Igen... Eléggé megjegyeztem. Megláttam, ahogy Zero felé nyujt egy kis dobozt. Előfordultam, nem akarom látni, hogy elveszi, a csaj pedig a nyakába ugrik. Vissza mentem a szobámba.
Zero
Elegem van mostmár Ninából. Az utóbbi időben nem tudom milyen okból de levakarhatatlan. Szépen elküldöm aztán megint jön. Így volt ez most is. Nem fogadtam el a csokit. Ha elfogadom azt hinné van bármi esélye, de nincs. Csak megkímélem. Ez a nap... Be kéne tiltani. Tisztára megőrül mindenki.
Kuran Kaname jött velem szembe a kezében egy dobozzal, a másikban pedig egy csokigolyóval. Biztosan Yukitól kapta.
- Ahogy látom jó napod volt. - szóltam oda.
- Valóban. Ezt egy nagyon fontos személytől kaptam. - megállás nélkül mentünk el egymás mellett. Jelentem az igazgatónak, hogy mindent rendben találtam kint. Amikor beléptem rögtön az arcomba mászott.
- Nézd de aranyos ezt kaptam Izanamitól. - tolt a képembe egy ugyan olyan csokigolyót, mint ami Kanamenal volt. Éreztem, ahogy elönt a harag. Egy szó nélkül kimentem az igazgatótól és Izanami szobája felé tartottam. Mégis miért ad Kurannak csoki?? Nem akartam megijeszteni, ezért nem törtem rá az ajtót hanem csak bekopogtam, és meg vártam az engedélyt, hogy bemehessek. Miután ez megtörtént benyitottam. Az ágyon ült és valamilyen könyvet olvasott.
Izanami
Zero bejött a szobámba, és becsukta az ajtót. Rám nézett dühös tekintetével, de fogalmam sincs mit tehettem amiért ilyen pillantásokkal jutalmazott. De gondolom mindjárt el fogja mondani.
- Miért adtál Kanamenak csokit? Talán szereted őt? - lefagytam.
- Te teljesen megőrültél?! - kérdeztem tőle felháborodva, és felpattantam az ágyról. - Mégis miről beszélsz?? Miért adnék neki csokit??
- Ne tagadd láttam nála. Az igazgatónak is ugyan olyat adtál. - mondta. És akkot leesett. Hiszen Yukivak ugyan olyat csináltunk.
- Ha annyira érdekel mást szeretek!! Az egészet félre érted. Yukival egyforma csokit csinálltunk mert hát... Nem igazan vagyunk jók a süti készítésben. - mondtam idegesen a hajammal babrálva, és tuti el is pirultam. Nem mertem rá nézni. - De ahogy láttam neked is jó napod volt...
-Tessék?
- Az a lány biztosan nagyon oda van érted. - na ha az előbb nem pirultam el, hát akkor most tuti.
- Ninara gondolsz? Nem tudom mi lehet vele, de egyre idegesítőbb. Semmit se érzek iránta, de ezt neki is többször megmondtam, és úgy rémlik neked is mondtam már. - mondta engem figyelve. Nagy elhatározásra jutottam. Most vagy soha. Elővétten a kis dobozt a fiókomból és Zero felé nyújtottam.
- Ezt neked csináltam. - mondtam halkan. Óvatosan néztem fel rá, nagyon izgultam elfogadja-e. Olyan történt amit még soha életemben nem láttam. Zero mosolygott. A fagyos szemei tele voltak melegséggel. Annyira jól állt neki. Ki vette a kezemből, megfogta a csuklómat és magához húzott. Olyan régen ölelt meg.
- Köszönöm. - suttogta a hajamba. Tudtam, hogy nem hagyhatom elvészni ezt a pillanatot. Összeszedtem minden bátorságomat. Elhúzódtam tőle egy kicsit megfogtam az arcát és közelebb húztam az enyémhez. Amikor a szánk egymáshoz ért elöntött a melegség. Az ajkai annyira puhák voltak és a vér száguldott az ereimben ahogy a nyelve hozzá ért alsó ajkamhoz. Tarkóján össze kulcsoltam a kezem, hogy még közelebb húzzam. Ujjai megszorították a derekamat, a dobozt letette a szekrényre, szabaddá téve ezzel a másik kezét is amit felcsúsztatott az arcomra. Elszakadt tőlem és máris hiányzott. Sose gondoltam volna, hogy ő fogja kimondani először. Belenézett a szemembe.
- Szeretlek. - ez az egy szó elmondhatatlanul boldoggá tett. A homlokának döntöttem az enyémet és a szemébe néztem.
- Én is szeretlek.
