Protego Diabolica

1. Árulás (Marvolo)

Az éjszaka csendes, a késő őszi hűvös kellemetlenül csípi az arcomat. Mennyivel szívesebben lennék most otthon, a kandalló előtt az állatkámmal, vagy a könyvtáramban olvasva, de nem tehetem. Pár órája két követőm is megkeresett, két elég kellemetlen hírrel. Az egyik egy prófécia volt, ami szerint született valaki, aki legyőzhet engem. Ha igazán őszinte akarok magammal lenni, ez volt a kevésbé fontos hír számomra. Volt egy idő, nem sokkal azután, hogy befejeztem a tanulmányaim, amikor még érdekelt volna egy ilyen jóslat, de azóta már annyit láttam, hogy megtanultam, hogy a sorsom csak én irányíthatom. A másik hír viszont nagyon aggasztott, ezért is hagytam el ma este a kastélyom és jöttem el ide, ebbe a kis városba. Egy családi ház előtt állok és megrázom a fejem. Alig akartam elhinni, mikor meghallottam, hogy a házban lakó pár elárult engem. Bíztam bennük, ami nagy szó, hiszen kevesekben bízok igazán. Ez a kis párocska pedig kiadta a követőim búvóhelyét a fény oldalának vezetőjének. Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Mégis valami visszatart a lépéstől, mintha gyerek hangot hallottam volna, egy gyerek nagyban megbonyolítja a terveim. Végül nagyot fújok és csak bemegyek a házba. Az alsó szinten találkozok a barna hajú szemüveges férfivel.

- Jó estét, James! - Mondom nyugodt hangon, a nevezett férfi azonnal védekező pózba áll és felemeli a pálcáját. - Ahogy elnézem igazat mondtak! - Rázom meg a fejem. Bár érteném miért csinálták! Akkor talán még meg is bocsájtanám nekik! - Pedig reménykedtem, hogy tévednek. Tudod mi a következménye az árulásnak, igaz? - Kérdezem komolyan, tekintetem mélyen belefúrva a fiatalabb máguséba. Annak ellenére, hogy a férfin látszik a félelem jól leplezi a keresetlen érzelmet a haragjával és elszántságával, de engem nem tud becsapni. - Kapsz egy utolsó esélyt jóvá tenni. Mennyit tud Dumbledore? - Szegezem neki a kérdést.

- Sose mondom el! - Morogja a fogai között.

- Szóval így állunk! - Hunyom le a szemem, hogy elrejtsem a csalódottságomat. - Nem hagysz más választást! - Mondom végül, ahogy ellövöm az első bűbájt, ellenfelem ügyesen védekezik, de a harcunk nem tart sokáig, bármilyen ügyes is James Potter, meg sem közelíti az én szintem. Végül egy zöld fénycsóva nyeli el a férfit előttem. - Sajnálom. - Suttogom a hulla felé, mielőtt elfordulok, hogy megkeressem a másik árulót. Az emeleten találom meg a nőt, aki egy bölcsőt védelmez a testével.

- Csak Harryt ne! Kérlek! Csak Harryt ne! - Könyörög a boszorkány.

- Nincs dolgom a gyerekkel, Lily! - Mondom komolyan, a nő szemei pedig kitágulnak. - Tudni akarom mi volt az árulásod oka!

- Én... - Kezd bele, de nem folytatja.

- Okos boszorkány vagy, nem akarok neked ártani, ha nem adsz rá okot. - Folytatom végül komolyan. - Válaszolj! - Parancsolom, de a nő csak megkeményíti a tekintetét.

- Az nem tartozik rád! Hagyj minket békén! - Kiáltja felém, én elfintorodok, majd megint fújok egyet.

- Miért nem tudtok gondolkodni? - Kérdezem, de nem is tőle, hanem csak úgy a levegőbe, mielőtt ellövöm az átkot, aminek következtében a nő holtan rogy a földre. Majd tekintetem a ház utolsó lakójára téved. Egy kisbaba, csillogó zöld szemekkel. - Sajnálom csöppség. Háború van, az árulókat meg kell büntetni. - Mondom szomorú hangon, majd megsimogatom a fejét. Elgondolkodom, hogy mit kezdjek a gyerekkel, nem fűlik hozzá a fogam, hogy megöljem, csak egy gyerek, de nem hagyhatom itt se egyedül. Ki tudja mikor ér ide valaki, addig éhen halhat és mi lesz vele ha mégis ideér valaki? Lesz, aki befogadja? Vagy egyedül marad? - Mit csináljak veled te gyermek? - Kérdezem, bár tudom, hogy nem kapok választ, a baba viszont elkapja a kezem és játszani kezd az ujjaimmal. Csak nézem, ahogy fogdossa a kezem, majd percek múlva elmosolyodom. - Ennyivel tartozom nekik. - Suttogom, majd másik kézzel is a baba felé nyúlok, mikor hatalmas pukkanást hallok magam mögött.

- Menj távolabb a gyerektől Tom! - Kiáltja a jól ismert hang, Albus Dumbledore hangja. Azonnal felé fordulok és pálcát tartok rá. - Azt hittem megkönnyíted a dolgom, de ahogy látom, még mindig vajszívű vagy, ha gyerekekről van szó! - Morogja a férfi, én meg azt hiszem elvesztettem a fonalat valahol és ez a vesztem, mert azonnal kapok egy hátravető átkot a mellkasomba, így a bölcsőnek csapódom. - Végül is kettőt egy csapásra! Majd azt mondom a fiút te ölted meg. - Mikor ezt meghallom azonnal a rettegő szemű baba felé fordulok. Hallom az átkot Dumbledore szájából, én ráemelem a saját pálcám a babára, túl közel vagyok tudom, de muszáj megtennem.

- Protego Diabolica! - Mondom ki én is, ugyanabban a pillanatban, mikor elér az átok. Érzem a fájdalmat a tagjaimban. Méghogy azonnali halál, sose az. A földre zuhanok és nem tudok mozdulni, hallom a hangokat. A baba sír, sikerült megmentenem.

- Ostoba! A fenébe is most megnehezíti a dolgom! El kell tüntetnem a gyereket! De hova? - Dumbledore elhallgat. - Az talán jó lesz. - Hallom még, mielőtt elnyel a sötétség. Órák múlva fejfájásra tér vissza a tudatom. Lassan kinyitom a szemem, a házban sötét van, nem hallok semmit. Így óvatosan felülök. Lily Potter hullája még ott fekszik a földön, ahova az átkomtól esett, a baba sehol és valószínűleg már esélyem se lesz megtalálni. Kicsit remegve állok talpra, majd lehunyom a szemem. El kell tűnnöm, minél gyorsabban. Alig, hogy a gondolat megfordul a fejemben, már hopponálok is. Az ismerős hálószobába érkezek és azonnal neki kell támaszkodnom az ágyamnak.

- Megjegyzés magadnak, ne hopponálj, miután megöltek! - Ráz ki a hideg, ahogy elterülök az ágyon.

~ Mester! Hát vissza tértél? ~ Hallom meg a kígyóm hangját.

~ Vissza! De nem vagyok beszélgetős állapotban, pihennem kell Nagini. ~ Válaszolom neki.

~ Megint megöltek? ~ Kérdezi rosszallással a hangjában, én pedig megforgatom a szemem, de biccentek egyet. ~ Hozom a könyved, te meg pihenj addig! ~ Jön a folytatás kedvesebb hangon, de nem válaszolok, csak lehunyom a szemem. Tudja mit kell csinálni és jelenleg ő az egyetlen, akiben megbízom teljesen. Megint elkezd fájni a fejem és mintha szédülnék is, ami nem jó jel. Azért próbálom magam észnél tartani, legalább addig, amíg Nagini visszaér, ami hamarosan meg is történik. Mindig csodálkozom, hogy tud úgy megfogni dolgokat a farkával, mintha ember lenne, de most nincs erőm elgondolkodni a dolgon. Csak kezembe veszem a kis fekete naplót és megint becsukom a szemem.

- Hello én! - Suttogom, érzem a melegséget a kezeim alatt, ami szétárad a testemben, majd lassan, pillanatról pillanatra megint magába zár a sötétség, de ez már egy kellemes sötétség.