Fogalmam sincs milyen rég óta ülök egy helyben és bámulok ki a fejemből, mikor valaki belép a szobába, de fel se fogom, hogy ki közeledik felém. Az elmém forog és semminek sincs semmi értelme, akkora kavarodás van odabenn, mint még sose volt.
- Apa, jól vagy? - Érzem meg Hadrian kezét a karomon, amivel eléri, hogy azonnal rá nézzek. Tekintetében aggodalmat látok. Aggódik értem, a szívem hatalmasat dobban erre a gondolatra.
- Én... - Kezdek bele, de a szavak a torkomon akadnak, ahogy az a felemás szempár mélyen az én felemás szemembe néz.
- Nagyapa azt mondta, hogy siessek haza. Azt hittem valami baj történt. - Fúj egy hatalmasat. - Örülök, hogy nem. Mert ugye, nem? - Néz körbe a szobában.
- Nem. - Jut ki még egy szó a torkomon. Hadrian megint felém fordul és biccent egyet.
- Akkor... - Áll fel. - El kellene mennem fürdeni. - Suttogja, én meg csak helyeslően megbillentem a fejem. A fiú hirtelen felém nyújtja a kezét. - Olyan üres a lakás és most nem szeretnék egyedül lenni, úgyhogy arra gondoltam, hogy izé... - Fordítja el a tekintetét, nekem meg felgyorsul a szívverésem.
- Persze! - Csúszik ki a számon a szó, ahogy anno mindig, pedig meg akartam magam állítani. Te jó ég, fogalmam sincs képes leszek-e visszafogni magam, ha úgy látom őt. Arca felragyog, ahogy megfogja a kezem és maga után húz a fürdőszobájába. Most megint azt a fiatal Hadriant látom magam előtt, mint mikor ide került, a kisfiút, akiben akkor még önmagam láttam és akiben most a szerelmem látom. A szobába érve Hadrian velem nem is foglalkozva vetkőzik meztelenre, nekem pedig el kell fordítanom a fejem, hogy ne nézzek rá, ahogy belemászik a kádba, amit egy hatalmas sóhaj jelez. Én ekkor fordulok felé, de hatalmasat kell nyelnem, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem őt. Már éppen leülnék a régi székemre, mikor megszólal.
- Megmosod a hajam? - A kérés teljesen ártatlan volt, de még így is képes volt megállítani a szívverésem.
- Igen. - Mondom egy újabb nagy nyelés után. Leülök a feje mögé és magamhoz hívok egyet a samponok közül. Ahogy régen csináltam most is ugyanúgy mosom meg a haját, vigyázva, hogy a sampon ne menjen a szemébe és ügyelve, hogy mindenhol meg legyen mosva a haja. A szoba csöndjébe csak a munkálkodásom hangja és Hadrian helyeslő nyögései rontanak bele, amik leginkább azt érik el, hogy egyre kényelmetlenebbül érezzem magam a ruhámban. Mégis igyekszem az ismétlődő mozdulatokra koncentrálni és nem arra, hogy milyen hangokat ad ki. - Készen van. - Suttogom, mikor leöblítem a haját. A fiú boldogan fordul felém már látom az ajkain a köszönetet, mikor a mosoly lefagy az arcáról és aggodalom veszi át a helyét.
- Apa, jól vagy? Vörös a fejed! Lázad van? - Kérdezi teljes őszinteséggel a hangjában, ahogy mit sem foglalkozva a környezetével kiemelkedik a vízből és nedves kezét a homlokomra nyomja. - Nem meleg a homlokod. - Ráncolja össze a homlokát. - De akkor mi a baj? - Néz mélyen a szemembe, ahogy keze lassan a homlokomról az arcomra csúszik.
- A fenébe! - Nyelek egy hatalmasat. - Feladom! - Suttogom, ahogy lehunyom a szemem és egy gyors mozdulattal megcsókolom az előttem anyaszült meztelenül álló fiút. Egyik kezem a fejét fogja és a vizes tincsek közé csúsznak az ujjaim, hogy egy helyben tartsák őt. Mintha Hadrian elengedné magát a kezem alatt, nem próbál elhúzódni, sőt mintha igyekezne viszonozni a csókomat. - Hadrian. - Suttogom, végignyalva az ajkaimon, mikor eltávolodok tőle, de csak éppen annyira, hogy lepillantsak az előbb csókolt ajkakra.
- Marvolo. - Ahogy a nevem elhagyja az ajkait megint megcsókolom őt. Könyörgöm mondja valaki, hogy ez nem álom, hogy nem álmodom, hogy a hajamba túr, hogy nem csak a képzeletem szüleménye, ahogy szétnyílnak az ajkai a nyelvem érintésére, hogy nem csak pillanatnyi képtelenség, ahogy próbál visszacsókolni. Nem akarom, hogy álom legyen, vagy ha az, nem akarok többé felkelni.
- Szeretlek. - Mondom ki se nyitva a szemem és nem engedve messzire magamtól. Most mondtam ki először, most vallottam be először, hogy hogyan érzek iránta.
- Szeretlek! - Jön a lelkes válasz és megérzek két kezet az arcomon. A szemeim kitágulnak, ahogy Hadrian megcsókol, még kissé esetlenül, de olyan érzelmekkel, amiket tudom, hogy nem lehet csak úgy megjátszani. Hadrian úgy húz magához, hogy már majdnem beledőlök a vízbe és mikor ez megtörténik mind a ketten levegő után kapkodva emelkedünk fel a víz felszínére, így a kádban térdelünk egymást nézve. - Sajnálom! - Kapja szája elé a kezeit, én pedig nevetni kezdek.
- Semmi baj! - Használom apa egyik ősi varázslatát, mire a ruháim szépen összehajtogatva és teljesen szárazon kerülnek a székre, ahova eredetileg le akartam ülni. - Zavar? - Kérdezem egyet nyelve, ő pedig fülig pirulva rázza meg a fejét, hogy nem. - És ez? - Húzom óvatosan magamhoz, hogy legyen ideje eltávolodni tőlem.
- Nem. - Suttogja, alig hallhatóan.
- És... - Emelem fel fél kézzel a fejét és támasztom meg mielőtt megint megcsókolnám őt. A kezei a nyakamba csúsznak, a teste az enyémhez simul, mint amit oda teremtettek. - Ez? - Fejezem be a kérdést a csók után.
- Nem. - Válaszol félig lehunyt szemekkel. - Marvolo! - Mosolyodik el olyan szélesen, mint még soha. - Az enyém! - A szívem megremeg erre a kijelentésre. - És én? - Látom, ahogy nyel egyet.
- Az enyém vagy, csak az enyém. - Mondom azonnal és csókolom meg megint, most már hagyom, hogy a kezeim felfedezzék a törékeny testet, aminek a felfedezéséről már olyan sokat álmodtak, hogy a fülem hallja azokat a hangokat, amiről azt hitte sose fogja.
- Nagyapának igaza volt. - Suttogja a csók után, ahogy a mellkasomba nyomja a fejét.
- Miben? - Kérdezem halkan, miközben megsimogatom a fejét.
- Tényleg elképesztő érzés, mikor szerelmes vagy. - Válaszolja a mellkasomra téve a kezeit.
- Igen, valóban az. - Mondom mosolyogva, mikor is felemeli a fejét. Arca paprika piros, de a tekintetét nem veszi le az enyémről.
- Szeretlek! Nem úgy, mint egy apukát... - Itt kicsit elbizonytalanodik. - Én tényleg szeretlek. - Én kezemet az arcára teszem.
- Értem. - Biztosítom. - Én is tényleg szeretlek. - Simogatom meg az arcát.
- Akkor lehet, hogy... tudod, hogy... - Hatalmasakat pislog rám.
- A nagyapád mégis mennyit mondott el neked erről? - Kérdezem nagyot nyelve.
- Mindent. - Fordítja el a fejét és mintha szomorúságot látnék a szemében.
- Nem mondtam, hogy nem. - Válaszomra azonnal felém fordul.
- Akkor lehet? - Kérdezi lelkesen.
- Csak, ha tényleg szeretnéd. - Ölelem át a derekát.
- Mindennél jobban. - Válaszolja. - Szeretlek, Marvolo! - Mondja boldogan, ahogy a nyakamba kapaszkodik.
- Szeretlek Hadrian. - Suttogom egy édes csók előtt. Most már tudom, miért hagyott mára egyedül minket Gellert. Azt hiszem kellemes éjszakánk lesz.
Vége
YOU ARE READING
Protego Diabolica
Fanfiction"- Végül is kettőt egy csapásra! Majd azt mondom a fiút te ölted meg. - Mikor ezt meghallom azonnal a rettegő szemű baba felé fordulok. Hallom az átkot Dumbledore szájából, én ráemelem a saját pálcám a babára, túl közel vagyok tudom, de muszáj megte...
