"Sweet Dreams Are Made of this.."(Countryhumans)

10. Fejezet: Házkutatás

***********másnap***********

Német kinézett az ablakon és örömmel tapasztalta, hogy leesett december első hava. Kiment Svájchoz és megreggeliztek. 

-Amúgy elmegyek ma sétálni.-mondta Német. 

-Oké. Akkor gondolom a kulcsot tegyem a lábtörlő alá, ha én is elmegyek.

-Aha.

-De amúgy hova mész?

-Kitisztítani a fejem és néhány dolgot megbeszélni magammal. Netán beugrok Oroszhoz.-Német terve egészen más volt.

-Jaa.-Német felállt az asztaltól felöltözött rendesen, a zsebébe csúsztatott egy zseblámpát és kiment. Az arcát megcsapta a hideg szellő és lassan kifújta a levegőt. Nézte ahogy a fehér lehelete eltűnik, aztán erőt vett magán. Nem igazán akart oda visszamenni, de a tegnapi nap rávette erre.

Elindult és a friss hó ropogott a lába alatt.Néha-néha megállt megtisztítani a szemüvegét. Érezte, hogy valaki figyeli, de különösebb figyelmet nem szentelt neki. Félt attól, hogy mi fogja őt fogadni. Próbált logikusan gondolkodni, hiszen meghalt az apja így nem lehet ott. Vagy ha ott lesz, akkor is csak beképzeli. Beért az erdőbe és már látta a ház körvonalait. Továbbsétált és a ház elé ment. Vett egy mély levegőt és benyitott. Ugyanaz a fennforgás volt, amikor utoljára volt ott. Mai napig visszhangoznak a fejében Amerika szavai:"Keressétek, tuti, hogy itt van! Nem találhatja meg őt USSR!" Ma már érti ennek a mondatnak a jelentőségét. Hiszen régen a családjából csak ő maradt, aki bármit is tudott volna Reich terveiről, de szinte semmit sem tudott. Bement az előszobába és a fapadló minden lépésekor recsegett. Ettől elsőnek megijedt, de aztán tudatosult benne, hogy ő okozza a hangot. A háznak minden része teljesen normális volt. Már amennyire annak lehetett mondani a jelenlegi állapotában. Ám de, egy szekrény komoly titkokat rejt. Kinyitotta azt a bizonyos szekrényt és mindent kivett belőle. A szekrény alját nehezen felnyitotta és elmosolyodott, hogy még mindig tudja, hogy hol van a bunker lejárata. Levilágított és nem volt ott semmi sem. Lemászott és a szíve elkezdett hevesebben verni. Lent kellemes meleg idő fogadta ami miatt elkezdett félni Német. Felkapcsolta a lámpát, de az viszont nem kapcsolódott fel. Ezt még kétszer megismételte, és a lámpa továbbra sem kapcsolódott fel.

-Oké, akkor kapcsoljuk be a generátort...-suttogta magának. A lámpával világította magának az utat. Tudta jól, hogy mi merre van, de inkább biztosra akart menni. Pár lépést ment előre aztán benyitott a generátor szobába. Bekapcsolta a generátort és a lámpát a szobában felkapcsolta. Csodálkozva konstatálta, hogy a fűtés tényleg megy. 

-Ez így nem szabályos... Vagy lehet, hogy régen én nem kapcsoltam ki?-tette fel magának a kérdést. Kiment és felkapcsolta a villanyt és a folyosón világosság lett. Minden ugyanúgy állt ahogy hagyta. Még a falról lelógó zászlók is ugyanúgy lógtak le. Ez megnyugtatta Németet és ezzel bebizonyította magának, hogy régen ő nem kapcsolta ki a fűtést. Bár azért furcsának találta, hogy még egy árva pók se költözött be, de ezen a helyen a gonoszság érzete kézzel tapintható, így nem csodálta, hogy még egy pók se költözött be ide. Elindult a folyosón és belépett a szobájába. Maga sem tudta, hogy miért lépett be, de bement. Felkapcsolta ott is a villanyt. Ugyanúgy várta a szobája ahogy elhagyta. Rendetlenül. Sietősen hagyta el ezt a helyet, bár akkoriban is tudta, hogy ide csak akkor találhatnak, ha valaki belsős megmutatja nekik. Végignézte azt asztalát és keserűen mosolygott a rajzain. Az ágyán megpillantotta az egyik plüssét. Felvette, megnézte és megölelte, felnézett a plafonra ahol nagyon jó állapotban néztek vissza rá a felfestett csillagok. Sóhajtott, legszívesebben hazavinné magával a plüsst, de nem akar több édes-keserű emléket magával cipelni. Visszatette az ágyra a plüsst. Picit köhögött, mert belélegezte a rajta lévő port. Lekapcsolta a villanyt és kiment. Elindult és megállt apja szobája előtt. Megfogta a kilincset.

-Biztos be akarok én menni?-tette fel magának ismét a kérdést.-Egy életem egy halálom..-mondta és bement. Felkapcsolta a villanyt. A szoba rendezett volt. Egy nagyon picit meglepődött, de utána eszébe jutott, hogy az apja halála után csak egyszer ment be a szobájába. Körültekintett és a komódon álló képkereteken megakadt a szeme. Odament és megnézte őket. Csak egy régi képek voltak róluk, ahol még minden rendben volt. Egyiken Német, az apja és a nagyapja volt. A másikon meg Német egyik rajza volt. Elindult ki és lekapcsolta a villanyt, visszacsukta az ajtót és már csak egy helyen nem járt. Az irodában. Elé sétált. Jobbra nézett, ahol a folyosó tovább folytatódott. Pontosan tudta, hogy ott vannak a kínzó kamrák, de oda nem akart menni. Meg amúgy is a fejében mai napig ott motoszkál a kérdés, hogy hol van a másik kijárat, már ha van. Belépett az irodába és felkapcsolta a villanyt. Minden ugyanúgy állt. Bár Németet meglepte, hogy sehol nincs egy megszáradt vérfolt. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos Japán anyja törölte fel, vagy a vörös szőnyeg miatt nem látja. Oldalra nézett és az a szekrény hiányzott amibe eltemették. A könyvek a helyükön voltak, még Német gyermekkori rajzai is ugyanúgy álltak, ahogy Reich felrakta őket. Egyedül a falon lévő térkép kezdett el lejönni a falról. Odasétált az asztalhoz és mögötte elég sok új fajta fegyvert pillantott meg ettől teljesen megijedt. Hirtelen mögötte becsukódott az ajtó és Német szíve már a torkában dobogott. Hallotta ahogy valaki lépked felé és megáll. "Könyörgöm valamelyik rokonom legyen az, vagy Amerika vagy bárki..." Német nyelt egy nagyot és lassan megfordult. Akivel szemben állt, attól majdnem elájult.