Kényszer [Rosé X Jungkook]

4.rész

Heyho! ❤️
Itt lenne a kövi rész. Jó olvasást, és ne felejtsetek el véleményezni!❤️🥰

- Rosé, esetleg... - nyitott be az ajtón, az egyik segítő lány. – Oh, ne haragudjatok! Folytassátok csak! – csukta vissza mosolyogva az ajtót.

- Látod mit csináltál? – fordultam idegesen a fiú felé. – Számtalanszor megmondtam, hogy hagyj békén! Az alkalmazottatok vagyok, nem pedig a cafkád. – emeltem fel a hangom. Mérgemben nem tudtam tovább vele egy légtérben maradni. Beszélnem kellett Jeongival, mielőtt bárkinek elmondaná, amit látott. Vagyis inkább azt, amit hisz, hogy látott.

- Jeongi! – ragadtam meg a csuklóját, amikor végre megpillantottam. – Beszélhetnénk?

- Ha az előbbi dologról van szó, miattam ne aggódj! Nem mondom el senkinek. – kacsintott.

- Köszönöm. – könnyebbültem meg. – Vagyis. Nem azt láttad, amire gondolsz! – mentegetőztem.

- Értem... - nyújtotta el a szót. – Nem láttam semmit. – húzta pimasz mosolyra a száját, majd tovább állt.

- Nem hiszem el! Miért vagyok ennyire szerencsétlen? – fogtam fejem két kezem közé.

- Hűha! Nem nézel ki valami jól. – állt meg előttem Taehyung. – Megint Jungkook?

- Mikor nem ő? – sóhajtottam.

- Mit csinált már megint? – vonta fel szemöldökét.

- Hát... - kezdtem bele. Vagyis csak kezdtem volna.

- Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. – karolt át Jungkook, gyilkos pillantásokat intézve Tae felé. – Megcsinálod végre a nadrágom? Elég szellős így mászkálnom.

- Te kijöttél nadrág nélkül? – fordultam felé meglepetten. Szembesültem vele, hogy még mindig csak egy bokszerben flangál, így fejem hamar paradicsom piros lett. Zavarba jöttem tőle, akaratom ellenére.

- Azta! Lángol az arcod. Jól érzed magad? – tette kezét homlokomra, egy elégedett mosoly kíséretében. Nem hiszem el, hogy ennyire pimasz.

- Gyere! – ragadtam meg csuklóját. Magam után rángattam egészen az öltözőig, ott pedig azonnal hozzáláttam a varráshoz. – Kész! Vedd fel! – nyújtottam át neki a ruhadarabot.

- Köszönöm. – ez a szó meglehetősen furcsán hangzott a szájából. Mióta nekik dolgozom, még soha semmit nem köszönt meg. Talán ezen túl minden megváltozik és kedvesebb lesz?

- Szívesen. – mosolyodtam el. – Most viszont menj! Várnak rád.

- A miatt ne aggódj! – legyintett. – Előtte fejezzük be azt, amit elkezdtünk.

- Ezt nem hiszem el! Te tényleg csak erre tudsz gondolni? – ráncoltam össze szemöldököm.

- Hogy? – nézett rám értetlenül.

- Ne nézz így! Tudod jól, hogy miről beszélek! – kiabáltam le.

- Szerintem félre értettél. – nevetett, majd hajába túrt.

- Szerintem meg te értettél félre! Utoljára mondom el, hogy hagyj békén vagy...

- Vagy? – húzta fel szemöldökét. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve lekevertem neki egyet. Nem tudom mi ütött belém. Elöntött az adrenalin, és csak úgy megtörtént. Óriási szemekkel figyeltem reakcióját. Látszott rajta, hogy váratlanul érte a dolog. Nem számított rá. Mire feleszmélt, megragadott, majd a falhoz szorított. Két kezével megtámaszkodott testem mellett, ezzel is sarokba szorítva engem.