𝟏 | 𝐇𝐄𝐋𝐏 ( 𝐏𝐄𝐓𝐄𝐑 𝐏𝐀𝐑𝐊𝐄𝐑 ) ✔

-chapter four.

𝐂𝐇𝐀𝐏𝐓𝐄𝐑 𝐅𝐎𝐔𝐑, open the door.

"Uma, minden rendben?" Kopogtatott a mosdó ajtaján Peter, amikor a lány már legalább 10 perce bent volt és nem jött ki.

A fiú kezdett aggódni érte, nem akarta ennyire felzaklatni őt, csak csupán kíváncsi volt mi történt vele. Hiszen teljesen jól elvoltak azelőtt, azt hitte már elnyerte teljes mértékben a bizalmát, ami tudjuk, hogy ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen.

Peter érdeklődését nagyon is felkeltette a lány. Igaz ezt nem nagyon mutatta, de egyszerűen hihetetlennek találta azt, hogy valaki ilyen erőkkel rendelkezik. Számára még nagyon új volt ez a világ, épp ezért lepődött meg nagyon a fiatal Kitsune felbukkanásán. 

Amikor nem jött válasz a mosdóból, a fiú újra megpróbált bejutást kérni, sikertelenül. A kilincshez nyúlt, de az milyen meglepő, zárva volt. 

A pókfiú elkezdett pánikolni, nem tudta mit tegyen és fogalma se volt, hogy jól van-e a lány vagy sem.

Uma, a másik oldalon, próbálta minél hamarabb lenyugtatni magát még mielőtt ártana valakinek. Az volt a legutolsó dolog, amit akart abban a pillanatban.

"Menj el Peter, nem akarlak bántani." Üvöltötte fájdalmas hangon a lány és próbált megállni a lábán, mivel elviselhetetlen volt a fájdalom, ami akkor uralta a testét.

A róka próbált kitörni belőle, és egyáltalán nem számított, milyen módon. Ezt már megtanulta a maga kárán, hogy nem hagyhatja hogy átvegye rajta az irányítást az állat, mert akkor akár a legrosszabb is bekövetkezhet.

Peter kihallotta a lány hangjából, hogy szenved és épp ezért következtetett arra, hogy ismét valami baj van a benne lévő rókával.

"Nézd, nem akartam felhozni ezt a témát, nem akartam hogy ez történjen." Kezdte a fiú és még mindig próbált bejutni az ajtón de hamar belátta hogy ez nem fog sikerülni.

"Nem a te hibád, de kérlek, tűnj el innen!" Támaszkodott meg a mosdókagylón a lány, majd amikor felnézett az előtte lévő tükörre, szemtanúja lehetett annak, hogy a rókaszellem felvette külső alakját.

Néha szépnek találta, de legtöbb esetben egyszerűen gyűlölte. Mert ez is azt mutatja, hogy nem elég erős ahhoz, hogy kontrollálja magát. Nem elég erős ahhoz, hogy szuperhős legyen. 

"Uma, kérlek nyisd ki az ajtót." Peter próbálta a lehető legjobban rávenni a lányt arra, hogy beengedje, de amilyen makacs volt, nem nagyon sikerült.

"Azt mondtam menj el!" Uma hangja sokkal mélyebb volt most, mint egy roboté, ami Peter-t egy kicsit megrémisztette és tett egy lépést hátra, de végül összeszedte minden bátorságát, hogy maradjon.

"Nem hagylak magadra. Most pedig kérlek, vegyél egy mély levegőt és nyisd ki az ajtót." Peter próbált nyugodt maradni, de az igazat megvallva belülről ő is pánikolt. 

Uma tette, amit mondott, mélyen beszívta a levegőt, majd ki, de az ajtót nem volt hajlandó kinyitni. Tenyerét a faajtóra simította, majd homlokát is ráhajtotta és mélyen vette a levegőket, mintha most futott volna le egy maratont.

"Sosem fogom tudni kontrollálni magam." Suttogta remegő hangon a lány és érezte, hogy újabb könnyek csorognak le az arcán.

"Ez nem igaz. Csak kell egy kis idő, amíg megszokod. Biztos vagyok benne, hogy menni fog."

Uma nem szólt semmit, viszont érezte, hogy a másik oldalon a fiú is nekidönti a fejét az ajtónak, így valahogy ugyanolyan pózba kötöttek ki.

"Uma, nem vagy egyedül. Ott van az apukád, itt van Mr. Stark. És itt vagyok én is." Mondta halkan Peter. 

Szinte olyan halkan, hogyha nem lenne a lánynak szuper hallása biztos hogy nem hallotta volna. A fiú szavai megnyugvást okoztak Uma-nak és egy apró mosoly is kiült a szájára.

"Tényleg így gondolod?" Kérdezte a Kitsune reménykedve.

"Persze, hogy komolyan gondolom. Máskülönben miért lennék még itt?" Hallható volt a hangján, hogy elmosolyodott.

Uma észre sem vette, hogy már nincsenek fájdalmai, szeme nem világít és már az aurája sem látható. A biztonság kedvéért még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, mert nem akarta, hogy Peter úgy lássa őt, ahogy volt pár perce. Mint egy szörnyeteg.

Remegő kézzel elfordította a zárat, majd megragadta a kilincset és lassan lenyomta. Amint kitárult az ajtó és szembetalálta magát Peter aggódó tekintetével újra rájött a sírógörcs.

Így amilyen gyorsan tudta körbefogta a fiú nyakát és jó erősen magához húzta, ezzel elrejtve az arcát. Peter egyből a dereka köré fonta az övéit és fejét belefúrta a lány hajába.

"Köszönöm." Suttogta Uma és ez volt az egyetlen dolog, amit mondtak egymásnak. 

Csak ott álltak, mint két tinédzser, ölelkezve és teljesen elfeledkezve a körülöttük lévő világról. Mintha nem kéne egy nagy harc miatt aggódni, ami akár élet-halál küzdelem is lehet.

Uma-nak kifejezetten jól esett a fiú ölelése. Meleg volt és mintha egy kis vidámságot át is adott volna vele neki. Biztonságban érezte magát a karjaiban, épp ezért próbált még közelebb bújni hozzá, ami már szinte lehetetlen volt.

"Khmm." Köszörülte meg a torkát valaki a háttérből, mire a két fiatal olyan gyorsan rebbent szét, mintha legalábbis egy illegális dolgot csináltak volna.

"Nem akarom tudni mi történt, de megérkeztünk, szóval szedjétek össze a cuccaitokat." Mondta Tony, majd még egy utolsó pillantást vetve a mostmár egymás mellett álló szuperhősre, elsétált a helyszínről.

Kezdődik a harc, gondolta magában Uma, majd követve Stark-ot, elsietett a cuccaiért, nyomában Peter-rel...